Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 29.
Hátát egy fa törzsének vetve várakozott, nem aggódott és nem is érdeklődött semmi iránt különösebben, csak elütötte az időt, mely akkor hosszúnak tűnt, mint egy ebéd nélküli vasárnap. Egy lányt figyelt, aki James Joyce-t olvasott, az Ifjúkori önarcképet, az egy nehéz olvasmány, és emlékezett rá, hogy amikor tizenhat évesen bevitték a kórházba és még aznap délután a műtőben meghalt, agyba-főbe verték, a talpát is addig ütötték, hogy a kiserkent vér a műtő zöld kövét beborította, fölébredt, visszajött, mondta a műtős fiú, és nem kellett tepsiben kigurítani, ezt is a műtős újságolta így, lelkendezve. Egyszóval újra itt volt, de nem ugyanúgy értette már a dolgokat, mint előtte, hanem másként, minden egyszerűbb lett és fontosabb, de nem jobb vagy rosszabb, hanem teljesen más, mint korábban. Aztán fölkerült, egy emelettel föntebb egy egyágyas szobába, a főorvos mindennap bejött hozzá, ült és csak csodálta egy sámliról, melyet az ággyal srégen szemben állítottak neki a nővérek. Nem igényelte a főorvos a beszélgetést, a beteg még gyerek volt, végső soron, csak mint egy műtárgyat szemlélte, ellenőrizte, hogy a helyén van-e még. Ez a műtárgy James Joyce-t olvasott, az orvos pedig megjegyezte, hogy az egy nehéz könyv, de nem lebeszélésképpen, hanem inkább elégedetten, az orvos büszke volt erre az ő műalkotására, és a szép nyakszirtet nézte, a szokatlan, új vonásokat a gyerekarcon, melyeket a nehéz szavak és mondatok, végül a fiatal író bonyolult szövegeinek megfejtése tett emberivé, ez volt az orvos számára a bizonyítéka annak, hogy a változás, melyet előre sejtett, csakugyan végbement. A főorvos kekszet etetett vele, mindig kekszet, ha innen egyszer kikerül, fogadta meg, többé nem néz rá kemény háztartási kekszre, melynek morzsáit az utolsó időkben már alig tudta leerőltetni a torkán, de persze ránézett később is, nem lehet az ilyesmit olyan egyszerűen előre jelezni.
Ez a mostani, mogyoróvajas keksz iskolapéldája annak, ami nem a háztartási keksz, ha lehet valami homlokegyenest ellenkezője a háztartási keksznek, akkor ez az. Ez a keksz kívül csokoládés, omlik és belül egy édes, mogyoróvajból kevert krém tölti ki, meg kell sütni, és nem utólag töltött, hanem kiveszem a sütőből és már rögtön töltött. Ha valaki kedveli önmagát valamennyire, akkor legalább egyszer elkészít egy ilyen kekszet.
Francia hagymaleves
Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 25.
Hogy nem kellene-e jobban haladni?– kezdtek nyugtalankodni körülötte a többiek. A határidő őket is szorította. - Az idő az ember műve. – nagyképűsködött az író, fontosabb munkák előtt nagy pojácává változott, hol az időtlenségen merengett, hol Heisenberg határozatlansági relációján zsörtölődött, hogy a gravitációs erő az van, tudjuk, a geometria pedig a logika és a szépség kombinációja, ez is tiszta beszéd. De hogy nem is a részecske halad hullámmozgásban, hanem a jelenlétének a valószínűsége? Már megbocsát a világ… Egy biztos: nem dolgozott. A felkészülést (így hívta, amit ilyenkor művelt), szakaszokra bontotta: az első szakaszban simán átkávézta a napokat. A másodikban már lelkiismeret-furdalást is érzett, úgy kávézott, és a harmadikban meg nem lehetett a közelében megmaradni, mert ha csak megérintette valaki kívülről a szobája kilincsét ingerülten szólt ki, hogy talán elvárhatná, hogy ha nem is érzik közvetlenül a határidő terhét, mely az ő írói vállát nyomja, akkor se traktálják őt súlytalan ügyekkel, ő itt rejtélyeket old meg, ez nem elhatározás kérdése, ne higgyék, és ezt örülne, ha nemcsak regisztrálnák, hanem, hacsak a maguk módján is, de értékelnék. Ezúttal két napja maradt, délelőtt már a harmadik kávét itta, egyelőre különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül. Aztán lement, járt egyet az erdőben, visszafelé bevásárolt, és ahogy a szatyrokat egyensúlyozta a bejárat felé, kissé megbotlott, és ijedtében leejtette a hagymákat a folyosó kövére. Lehajolt, hogy fölvegye a csomagot, de útközben rájött, hogy nincs szabad keze, így fölegyenesedett s lábával kezdte terelgetni a hálóban ide-oda őgyelgő labdácskákat az ajtó irányába. Közben azon gondolkodott, hogy írnia kellene, de most főzni fog, és szeretett volna biztosra menni, de a biztos, az olyan kiszámíthatatlan fogalom. Hiába vannak neki favoritjai, tűnődött, egyformára sosem sikerülnek. Ami eddig sokoldalúságnak tűnt, az korlátoltság – állapította meg – csak azért vagyok olyan változatos, mert nem tudok azonos lenni. Ezekből a szerencsétlenekből meg – nézett a lába előtt feszengő hagymákra – így vagy citromtorta lesz vagy francia hagymaleves. És francia hagymaleves lett.
Csirkemájas szendvics, kandírozott kesudióval
Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 17.
Fölugrott a doktor ebédelni. Nem is, rosszul mondom. Egy spanyol asszony megállt egy kertben néhány nappal korábban, válla fölött visszanézett, elnevette magát, magabiztos volt és büszke önmagára, meg a fügével megrakott kosárra, amelyet kezében tartott. Sokan voltak a gyümölcstől roskadozó fák között, az asszony közelebb ment az útra kikészített ládákhoz, vigyázott, nehogy másokkal összeütközzön. Hajfürtjei a homlokába lógtak, halántékán izzadságcseppek gördültek le, de nem törölte le őket, a teli kosárból egyenként kiemelte a fügéit és óvatosan tette egyiket a másik után az utolsó üres rekeszbe. Amikor ezzel megvolt, finoman egy-egy címkét hurkolt rájuk és csak azután állította egymásra a ládákat sorban, s mire az utolsót is a helyére emelte lihegett, az arca kipirult. Azután fölegyenesedett, könnyű kézzel megcirógatta a mellette tébláboló kisfiú arcát. – Tudod, nincs a világon másik olyan különleges gyümölcs, mint a füge. – mondta neki.
Később én kis címkéket emeltem le három szem fügéről. A doktor, asztalkendővel a térdén hümmögött, mi van a májon, rémüldözött, meg, hogy kakukkfű kellene bele, nincs ennek karaktere, és a karamellizált hagymakarikák, azok meg hol vannak, be nem állt a szája. Tartott a doktor ettől az ebédtől, nem volt még fügével dolga korábban, és attól, ahogyan a májszeletekre karikázott fügén tündökölt az édes kesudió, kirázta a hideg. Minden meggyőződés nélkül, férfibecsületből harapott egyet a kenyérbe, nem adta föl, még egyet harapott, és csak a harmadik falat lenyelését követően enyhült meg, akkor mondta először, hogy ha lehetne ilyet kapni valahol, sok pénzt adna ki érte.
Sütőtökkenyér
Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 21.
Ez a bejegyzés arról szól, amiről szólnia kell, a sütőtökkenyérről. Nem csapong, nem beszél mellé, van feladattartása. Nincsen benne némely nő, amolyan beszédes forma, aki csak kérdezés nélkül belép valahová és leül, aztán mond valamit, aminek nincs is aktualitása, de nem csak úgy, félvállról nincs, hanem éjt nappallá téve nincs. Ebben az írásban nem támad huzat hirtelen és az összes asztalon heverő jegyzetlap, mintegy parancsszóra nem ugrál, emelkedik a magasba és nem csúszik a sarokba, mint egy halom őszi falevél. A némely nő aztán nem kezd el kotorászni a szétzilált papírok között és nem talál rá egy régi levélre, amelyben borzasztóan sajnálja, de a sütőtököt a büntetés-végrehajtás mintagazdaságából veszi, nagytételben, ezen, hogy mit sajnál, nem is tudja hirtelen. De szabadkozik, az biztos. Írja, hogy pedig össze is barátkozott a börtönparancsnokkal, annyira, hogy az lejött a fesztiválra, terepszemlére, ahogy mondta, és beszélgettek, az hümmögött és helyeselt szétvetett lábbal, hátrakulcsolt kézzel, és azt mondta, hogy a kriminálandragógia az mesés, kiaknázatlan terület, ott még mindenre lehet lőni. Ilyeneket beszélt a parancsnok, aztán evett, ivott, feketekávét rendelt törökösen, és tenyerét a szívére téve bizonygatta, hogy ezt a kávét neki meginni nem szabad, és kért még egy kávét, aztán kijelentette, ha akadna egy kis sütemény, azt még megenné, mielőtt meghal. De egy szót le nem szabad írni ebből, még akkor sem, ha némely nő megannyi tréfától fosztja meg így az olvasót, mit tudunk tenni. Ezért szorítkozik ez a bejegyzés csakis az ősz fontos intézményére, a sütőtökkenyérre. A kenyér minden hibája kijavult, több fahéj, több só került bele, és ősszel megint itt tündököl az asztalon, megbízhatóan, édesen, remegős, szépen omló textúrával, nem úgy, mint az a nyavalyás kardamomos-körtés, azon valakinek lesz még mit gondolkodnia. A sütőtökkenyér újabb felfogások szerint, baracklekvárral feladva lesz megrendítően finom.
A leves
Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. szeptember 13.
Szerdán kijelentettem, hogy nem tudok és nem is akarok rövidebben írni, mire a kiadó elém tette Hemingway egyik mikronovelláját, annak teljes terjedelmében:
"Reginald Boltont nem érdekelte, hogy szerkesztője hosszúnak találja írásait, és "
Rögtön eszembe is jutott egy történet:
- Nem hívtam föl múlt héten. – szabadkozott. – Írhatott is volna. – felelte a férfi. - Csak azt tudtam volna írni, hogy nem hívom – mondta a nő. - Már megint. Itt van az. Egyetem. – verselte még hozzá, mintegy magyarázatképpen. Nézték egymást, az felhúzta a szemöldökét, emez bocsánatkérően felhúzta a vállait. Imádta ezt a férfit, még akkor is, ha az ragaszkodott az ötvenöt szavas terjedelemhez, szűkszavú volt és kimért és szerette a leveseket, nem mintha ez a tény bármit elvett vagy hozzáadott volna alaptermészetéhez. - Jó, akkor írja meg jövő héten, amit akar, de... – De egy hosszú levéltől többet kapna. – vágott közbe a nő. – Több mit? – érdeklődött a férfi. - Több szót. - Milyen igaz. – mosolyodott el a férfi.
Ma egy levessel tudok szolgálni, amelyet állítólag a férfi evett, mialatt a nővel beszélgetett.
További cikkek...
13 / 30 oldal