Írta: Keresztesi Barbara, 2017. július 3.
A Boldogságnak szekvenciáiról egy installáció, amelyet a Bálnában, a 306-os Teremgalériában, a Múzeumok Éjszakáján próbáltunk ki először. A négy óra alatt nyolcszázan látogattak el hozzánk, hogy megnézzék a boldogságfogalom-installációt, egy összeválogatott apokrifokból álló sorozatot, mely ismeretlen emberek leveleiből áll. A munka Keresztesi Judit elmondása szerint, Ian Wilson dialógusai, Marina Abramovic jelenlétművészete, a mail art hatásai illetve az albán Haveit kollektíva intimitásművészete nyomán született.

Hogyan foglalnád össze ezt a szobrot?
K. J.: Úgy talán, hogy a nézőkkel nem látjuk egymást, a szavakon keresztül érintkezünk, az én sebezhetőségemre ők sebezhetőséget adnak.

Hogyan érdemes ezt elképzelni? Miben nyilvánult meg az ő sebezhetőségük?
K.J.: A kiállított leveleken keresztül elmondom, mit érzek, pontosabban fogalmazva, megkerestem azokat a leveleket, amelyek szerintem megmutatják azt az érzelemmonstrumot, amelyet én boldogságként tudok elképzelni. Ezek a levelek közvetve kiadnak engem, velük szavak nélkül is lehet tudni rólam mindent. Nem titkoltam el semmit, vagy ha el is titkoltam, azt nem készakarva, aztán betettem egy asztalt a térbe. Azt mondtam rá, hogy ez egy interaktív asztal, és teljesíti a kívánságokat, de csak az önerősöket, vagyis, lehet tőle kérni bármit, de nem gyógyít meg, és senki ellenében nem lehet használni és senki nem lesz tőle szerelmes senkibe, ilyen értelemben egyébként rokona az Ali Baba és a negyven rablóból ismert Dzsinnek. De annyiban különbözik tőle, amennyiben nem tesz csodát. Képzeletben olyan helyzeteket alakít ki, amelyekben teljesítmények elérése lehetséges, melyekhez már késő, vagy amelyeket elszalasztott valaki, vagy amelyek esélytelenek, bármire szabad gondolni mellette, nem ítél el és lojális. Ebben valahogyan megbíztak a látogatók, és önállóan megtöltöttek egy falat az írásaikkal. Annak a falnak lett egy tartalma, amelyet érdemes élőben látni.

Mikor lehet meglátogatni az installációt?
K.J.: A Múzeumok Éjszakáján egy estén át kipróbáltuk. Hamarosan elkészül még két szobor, és azokkal együtt 2017. szeptember 12-től október 21-ig lehet látogatni majd, ugyancsak a Bálnában, a 306-os Teremgalériában.


A Múzeumok éjszakáján készült képek:

Az interaktív asztal és az egyik levél

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat

A Hetedik Mézeskalácsváros látképe. Fotó: Madarász Zsolt

         A Mézeskalácsváros összefoglalója egy újévi köszöntő lett, karácsonyi jókívánságnak terveztük korábban, aztán elözönlötték a termet a látogatók, próbálom így elterelni a szót mindenről, ami később következett be, mint vártuk. Ez a kiállítás gyönyörű. A tavalyi mézeskalácsváros is nagyon szép volt, de ez most nagy lett és szép együttesen. Először is, november óta százötven család, komoly férfiak és nők, és még sokkalta komolyabb gyerekek jelentős építkezésekbe fogtak, és ezt nem tudom, miért csinálták igazán, mert nem mondtunk szinte semmit nekik, se azt, hogy Jackie Onassis is itt épít, vagy, hogy ez a legfontosabb művészeti esemény Wagner Bayreuthi Játékai óta, tehát nem adtunk okot, sem nem kínáltunk a munkáért semmit cserébe, de ettől még darabonként körülbelül hetvenkét munkaórát fektettek ebbe az elhatározásba. Tésztát gyúrtak és terveztek, aztán vitatkoztak, álltak a panelek fölött, és írtak, mértek, feltaláltak, és még soha ennyit nem dolgoztak semmivel, aztán egyszerűen odaadták ezeket a kis szobrokat vadidegeneknek, nekünk. Könnyen meg is ehettük volna tejbe mártogatva mindegyiket komótosan a hátuk mögött. De nem így történt. Idén egyébként végre előkerültek a művészetkritikusok is, és mondták, hogy nem lehet tudni, mitől ölelkeznek össze itt az emberek, csak az látszik, hogy előbb vagy utóbb meg kell ölelniük egymást a városban, és azt persze lehet látni, hogy észbontóan szép a város, de hogy mi ebben a művészet. És ez a művészetben mindig kérdés, hogy az esztétikum nem elegendő, van-e gondolat is, mely a művészen belül él, és aztán valahogyan kapcsolatot teremt a külvilággal, így összeköt bennünket, és mondtam akkor, hogy az emberháló parafrázisa ez a város. Hogy természetesen, vagyis nem normálisan, tehát tudományos fantasztikumként említve egy ember úgy kapcsolódik egy másikhoz, ha mindenestől odaadja önmagát, és erre viszonzásképpen az a valaki mindenestől átadja magát neki. Az önzetlenséggel viszonzott önzetlenséget megérezve a hálózat erőtere megnő, kitágul csaknem a végtelenig, benne az egyéni teljesítmények is másként számolódnak: egy plusz egy sokkal több lesz, mint kettő, és ezt az igazi életben még nem szabad kipróbálni, de ebben a játékban lehet sebezhetőnek mutatkozni, nem eshet bántódása senkinek. És akkor mondta ez a berlini, hogy barátom, ez szerintem művészet.
         Úgy alakult, hogy idén nagyon sokan eljöttek hozzánk, motoros hidakat és szépen ívelő boltíveket és kupolákat, gyönyörű színeket, a felhők fölötti kézben pihenő teremtményeket és szépséges egereket meg kandelábereket adományoztak a városnak, és én különösen a gondolatokért vagyok hálás, amelyeket ilyen finoman fogalmaztak bele ezekbe a házakba a tulajdonosaik. Akik szeretnék látni, mi történt, január végéig ott van a Bálnában a város, idén is újévi kiállítássá változott. Imádom. Legyen nagyon boldog új éve mindenkinek! Az alábbi képriportot Barbi készítette a városról, idén is a házak apró, rejtett részleteit emelte ki. éve mindenkinek.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2016. május 21.

         Kettőt kértek, hogy egy jó csirkemájhab az fontos lenne, mert, ahogy mondja Shawn McClain, ha egy májrecept rossz, az bazira rossz, az ő receptje könnyű, sima, mint a bársony és almás. Savanyított hagymával és zsályával adja föl a pástétomot, apró falat, olívaolajjal meglocsolt pirítós kenyereken. A menüben a pâtéhoz homárt és egy karamellpitét adtam intuitíve, és nemcsak azért, mert ez egy gyors uzsonnamenü, a homár körülbelül harminc perc alatt készül el, a pitét meg sütni sem kell, hanem azért, mert a homár fűszervajához misot kevertem, s a paszta enyhén diós íze az édes rákhússal keveredve szépen vezet át a pâté almás aromájából a banoffee egyszerű karamell-banán befejezéséhez. A másik, amit kértek, hogy legyen szerelem ma, mert az már régen volt, de erős igény meg volna rá pedig.
         Guillaume Bernard kopottas öltönye kifelé volt fordítva, a hátára dobta, és olyan ingerülten járt-kelt a szálloda halljában, mint egy kotlóstyúk, káromkodott és fizetett a személyzetnek, hogy hagyják békén. Létezése szárított petrezselyemnek volt mondható szerinte, amely párologni már nem képes és piaci hasznosítása pedig lehetetlen, vagyis nem is kérdés hogy egyben és darabjait tekintve értéktelen. Guillaume nem volt éppen jól tehát, látogatása a szállodában feltűnést keltett, bár nem foglalták szavakba meglepetésüket, mégis kiábrándítónak találták jelenlétét, ezt úgy mutatták ki, hogy lementek a pincébe, és üvegből vedelték a bort, Guillaume-ot nem hívták magukkal. Ő a kis szálloda portása mellé lépett, aki a kertben tollászkodott és a szomszéd utca pálmafáinak árnyékát nézegette. Guillaume hirtelen meleget érzett, fölfelé húzódó fájdalmat a mellkasában, a portásnak szőlőmag ragadt a fogába, azt piszkálgatta. Mindketten hallgattak, a láthatatlanság határán. Komplikálta a helyzetet, hogy Guillaume Bernardnak a beszéd volt a mindene, érzékeny, szép szíve megrezdült minden szóra. Finoman ívelő, határtalan mondatokat használt, olyan ritka kifejezésekkel, mint a kikeleti táborfogócska vagy a ripityára tört banditafejes, meg, hogy térlátása a tábornoknak meg, hogy csődtámogatási divízió… A halála napjáig nem gondolta volna, hogy újra találkozni fog ezzel a nővel, Julie-val, ma délután, amikor mindenki csak belelapátolta magába a levest meg a húst, és megnézte a Kiskacsák randevúja című szélesvásznú, fekete-fehér mozit, amelyben Orson Welles egyszerűen nem szerepelt, nem is írta vagy rendezte, meg általában véve kikészült volna tőle, odament volna, és megrángatja a filmest, és mond neki valami olyasmit, hogy fiam, ha még egyszer meglátom a közelben, bizonyisten kiverem két fogát. Ezzel voltak elfoglalva a helybéliek, ő meg kiballagott a főtérre, és megnézte az ágyút, ez az a fajta városka volt, amelyikben ha a főtéren kiállított ágyút látta az ember, más programja bizonyos ideig nemigen akadt.
         Puhán és szótlanul ült Julie Mart a padon, a folyóhoz közel. Hintázott, előre-hátra himbálta lábait, az otthoni faliórán jártak a gondolatai. A lebontott csobogóból vékony sugárban folyt a víz a kőre, mintha valaki sírdogált volna, a kút picsogott és szivárgott megállás nélkül, és Julie tétlenül nézelődött, látta az embereket kiszédelegni a vonatállomásról, biggyesztették a szájukat és lamantinokról meg szögesdrótokról beszéltek. A pipája kihűlt az egyiknek, megpróbálta újjáéleszteni. Volt egy biciklista is, aki hajhullámait egy kis micisapka alá tűrte be, nadrágszárát meg ruhacsipesszel fogta össze, szürke, vacak nadrágot viselt, és vacak állapotú úttesten le-föl huppanva robogott el előtte olyan félénken és idétlenül mosolyogva, amiről nem lehetett megállapítani, hogy most okos mosoly, vagy a fiú csak meghűlt valahol. Komolyra fordítva a szót Guillaume háromdimenziós tere pont ott találkozott Julie égszínkék szemével, ahol meg volt írva előre, és a kéz, melyet Julie finomvonalúnak és gyönyörűnek látott, könnyeden legyintett. Guillaume Bernard egyetlen egyet szeretett ebben a kisvárosban, és az Julie Mart beszéde volt, amelyet előző éjjel a városházán hallott, és azt kérdezte rögtön, mindenféle bemutatkozás nélkül, hogy miért őt kérték föl, és Julie Mart az igazat mondta, mint minden alkalommal, amikor kérdezték valamiről, hogy fogalma sincs. De nagyon is körültekintően írta a szöveget, azt állította. Előtte megivott egy csomó Jagermeistert, aztán fölhívta az apját, hogy írja meg helyette a beszédet, amikor az apja nemet mondott, megpróbált lefizetni egy csoport elsőéves egyetemistát a hentes kuponjaival, amelyeket előző nap, különböző postaládájából halászott ki. Nemet mondtak. Végül, amikor lehetett már látni, hogy egyedül maradt, odaült a számítógépéhez, és előre megírt beszédeket kezdett keresni valami normális, internetes áruházban, de az oldal nem fogadta el a kártyáját, és így kénytelen volt ő megírni az egészet.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2016. április 18.

         A legutóbbi három történetet valaki más írta, vagyis, nem egészen, koprodukciók voltak, egyszerűen csak elengedtem a kezem, és tollba mondódtak, egyik a másik után, én meg beléjük rondítottam itt-ott már, a szerzői jogok miatt is. Igazán jó párt alkotunk ezzel a belső hanggal, inkább úgy mondanám, hogy elkényelmesített. És éppen a múltkori elbeszélésére válaszul kaptam kölcsön most egy történetet, amiről hirtelen nem tudtam, hogy jön ide, de Kármen, aki író, könyvekkel meg minden, és sóvárogva nézi, ahogyan szavak folynak ki az ujjaimból, úgy instruált, hogy hát minden mindenhova jön, nem kell rajta gondolkodni, csak el kell engedni, mint egy könnyű fingot. – Mit? – Egy fingot, könnyű fingot. Engedd el, mint … – Kérlek szépen, valami kis arányérzéket muszáj lesz belevinnünk ebbe a beszélgetésbe –, mondtam neki esengve.
         Hollandi mártást kellett volna kevernem egy fogadásra, százötvenhatan voltak, mindenki megpróbálta lekötni magát valamivel, és Kármen például a pillanat hevében, szép szavaival leírta a megkönnyebbülésére soha be nem következő látomását, egy nagyon helyes science fictiont, ezt tudta egyedül, és ezt tényleg egyedül tudta, mármint, nem tudta más rajta kívül egyáltalán. Álmában már harmadszor kopogtatott egy ajtón, hogy fejezze be az Isten a vacakolást, mert egy látnoki csoport akar megoldásokat, mások meg bebocsátást kértek, a többiek bizonyosságot, és a széllelbélelt záró dolgozatosok, a filmesztéták és a káplárok, a méhkereskedők, a telefonbetyárok és a blézerkabátosok, meg a távolba tekintők, az összes mindenki meg akarta vele beszélni, hogy mi lenne a feladat, mármint, hogy ő mit csináljon. Ez sok gondolkodnivalót adott az Istennek, és ezért, már csak megszokásból is lejött a körhintára, egy menetre, hogy kiszellőztesse a fejét, meg hogy kiáztassa a lábát. Széttárta, kiterjesztette a karját, aztán minden egyes ruhadarabját csak letette maga mellé a padra, és bement a tengerbe megmártózni. Mintha egy kádban pihent volna le, és kipárolgott belőle a szótlanság egy pillanat alatt, aztán visszajött, és olyan mélyen és odaadóan tépett be, hogy egy darabig fél lábon ballanszírozott két, zokniból állított nyirkos frontvonal között, végül lehunyta a szemét, és lábujjhegyen járkált, s hogy mit is akart mondani, mit is: kettő, negyven, harminchat, amíg egyszer már nem sorolta tovább a számokat, hanem csak bemondta, mint a bingónál, hogy tizenhat-tizenhat, kész, passz. Aztán táplálékszerzési kérdést csinált mindenből, mert olyan éhes volt, hogy bármit megevett volna, Kármen azt mondja, márványkuglófot és tejeskávét hozatott.
         Tehát, ahogy mondom, nem hollandi mártást kevertem, hanem egy Michelin-szakács menüjét főztem meg ezúttal, olyat, amilyennel sok embert is meg lehet etetni egyszerre, mármint, külön-külön ettek, csak együtt, ha tetszenek érteni, hogy gondolom. Szépséges menü lett, de nem ez a legfőbb erénye, hanem hogy a tavaszi, friss zöldborsókrémleves, a posírozott tojással lecsurgatott bruschetta és a kivi pavlova ízei ugyanúgy, észrevétlenül és finoman hatnak, mint a gyengéden kimondott szavak.

Írta: Keresztesi Judit
2016. március 18.

         Nem tudom, hogyan történt, vagyis az okokat nem ismerem jól. A szöveg, amelyet ide szántam egyik pillanatról a másikra eltűnt, a biztonsági mentések is mind kiüresedtek, nem maradt bennük adat egyáltalán, csak a címük volt meg. Én ezt nem viseltem emelt fővel, szeretném, ha ezt mindenki tudná, és ha valaki biztos abban, hogy ennek így kellett lenni, vagy abban, hogy legközelebbre egy sokkal jobb írás születik az előző romjain, szeretném, ha ezt a jelenlétemben nem mondaná ki hangosan. Most pedig a szépen megírt helyett elmondok slendriánul egy színigaz történetet.
         Volt egy álmom, amelyikben az Örökkévaló egy bisztróban reggelizett és húzta az időt az örökkévalóságig, a pincér legalábbis így érezte. A saláta és egy pohárkrém között vacillált, aztán egy szendvicset is kihozatott, az ölében egy asztalkendő feküdt, amelyre indákkal díszített sötétkék iniciálét hímeztek. Aztán átszólt az Isten a szomszéd asztalnál ülőkhöz, hogy ha kérheti, legyenek csendesebben, egyszerre csak egy beszéljen, és néha kettő vagy három, de az öt, az a maximum. A társaság tagjai mérlegelték a kérést, és nem méltányolták, szépségesen üldögéltek tovább, a lábukat nézték és ordibáltak, magas, eltántoríthatatlan férfiak voltak óriási szárnyakkal. Az egyik, a legszebb közülük az asztalon könyökölt, bal tenyerével az állát támasztotta, a másikkal a tarkóját, megkérdezte az Isten, hogy mi van vele. Mondta emez, hogy nem sok. Hogy van egy új trend, amitől állítólag rendbe jönnek a dolgok, meg kell fogni mindent, ami az övé, és eldobni közülük, ami nem szerez neki örömet. Eldobta a zellert, meg gondolkodik a villanyszámlán. Az Isten azt mondta, hogy ő gondolkodás nélkül eldobná a fürdőszobamérleget.
         Körülöttük a szabályzatnak megfelelően mindenki sötétkéket viselt, és nagyon kellett vigyázni, hogy jól variálják a kiegészítőket, ha nem akartak úgy kinézni, mint egy étteremnyi BKV ellenőr, kivéve a Halált, aki attól függően öltözött, hogy hova volt hivatalos, és ő például kimondottan örült, ha előre két hétre tudta a menetrendet, mert nem szerette a tisztázatlan helyzeteket. Ott ácsorgott most háttal a bejáratnak, sült padlizsánt meg kakukkfüvet halászott kifelé egy tál olívaolajból, egy pirítósra dobálta őket, nagy műgonddal igazította el a karikákat, aztán beleharapott a szendvicsbe, és teli szájjal beszélt, közben feszegette a leragadt gombokat a kis, félig üres komódról, hogy máig nem lehet idejárni normálisan, arról panaszkodott, mert elállja az utat a nagy fa, egy vaskos hársfa, és ki akarja vágatni azt a rohadt hársfát, mert mindig útban van, nem tud bejönni tőle az ajtón olyan hatásosan, ahogyan azt ő elképzelte, hogy a kasza az nem fért el rendesen, folyton hátratekeredik és kilóg, és ő ettől úgy néz ki az ajtóban, mint Anonymus, ezt utálja a legjobban.
         Ketten léptek be a helyiségbe, Az összeesés határán álltak, megragadták a hatósági szárnyakat és egyenként tapogatták végig őket, hogy mindegyikből kimenjen a fájdalom. Mögöttük egy háromajtós szekrény telis tel volt kötszerekkel, az egyik belenyúlt a szekrénybe, a fölső polcról levett egy gézpólyát, és magára tekerte, mert alaposan eltángálta a háborús sérüléseket hordozó mecénás, aki szomorú volt, de ha valaki a közelébe ment ütött, mint a bolondóra. Ezek ketten nevetgéltek és egymást lökdösték kötözés közben, egy alacsony angyal szendén sétált el mellettük, ezek hirtelen kinyújtották a karjukat, fölkapták, és ő eltűnt a szárnyak között, csak egy sötétkék nadrágszár látszott, amely úgy taposott a levegőben, mintha biciklizett volna. A kis angyal sivalkodott, hogy ezek mindig úgy viselkednek, mint két huszárkapitány, akik soha nincsenek szabadságon, és vezényszavakat kiabálnak, melyeket gondolja ő, hogy bátorításnak szánnak, de ezt aztán sehonnan, semmilyen szögből megérteni nem lehet, és ő meg pirosra meg zöldre változik ettől a viselkedéstől, és reméli, mondta, hogy egyszer majd súlyos rózsaszirmok peregnek bársonyosan a szájukból, és ez nagy meglepetés lesz mindenkinek. Ezen aztán a két nagy meg is lepődött, és a kicsit elengedték. Belőle finom, göndör pihék szálltak föl, köhintés hallatszott, s a kis angyal előrelépett, mindkét kezét felemelve gratulációkat fogadott a helyiség-szerte ülőktől, és lehetett tudni, hogy jó ideig meg fog élni ebből a jelenetből.
         Szeretném itt megjegyezni, hogy a korábban említett szendvicshez a szakács briósokat vágott ketté, a szeleteket megpirította, és egy távolról kócosnak látszó fejes salátából tépett le hozzá leveleket. Ezekkel a haragos- és világoszöld levelekkel ágyazott meg a rózsaszínre sült kacsamellnek, melyet karamellizált hagymával és fügelekvárral terített be, és a halom tetejére egy forró tükörtojást emelt, amely amikor kifakadt, sárgája szépen bevonta az alatta lévő rétegeket.