Írta: Keresztesi Judit - Nagyváros nő megosztaná rovat - 2018. február 27.
A nyolcadik Mézeskalácsváros látképe (Fotó: Tóth Nikoletta)
Idén ötven napig voltunk nyitva, hatvanezren jöttek el, tíz napon át a Bálna bejáratáig állt a sor a Mézeskalácsvároshoz, szeretném elismerni, hogy a galériához közelebb eső bejáratról van szó. Később csillapodott az érdeklődés irántunk, február első napjaiig már csak a teremben nem lehetett megmozdulni, és az utolsó hétre lett annyi napi látogatónk, ahányan máskor egy kiállításunk megnyitójára jönnek el. A város történelmi fejlődésének földrajzi alapja két virágláda volt még 2010-ben, az első házak ezekre épültek a IX. kerületi Napfény utca 6 előtt álló zöldesszürke pad és a kőlépcső közötti hetven centiméteres járdarészen. Később a település növekedésnek indult, a szelektív kukák mellett karácsony előtt fölállított sátorban két, öt, majd kilenc négyzetméteren terült el, itt körülbelül egy héten át tarthattuk nyitva, részben a kemény téli idő miatt, részben azért, mert éjjelente a szomszédos karácsonyfaárus kisgyereke lassan megette. A kitelepítéseket követően a Bálna Budapest látta vendégül a szobrot, így került az akkor még apró, mindössze hétasztalnyi mézeskalács város egy kétszázötven négyzetméter alapterületű galériába. Akkori méretéhez túlzásnak gondoltunk ekkora teret, de ahogyan a filmeken látszik, 2013-tól a település rohamosan fejlődött, úgy nőtt, mintha öntözné valaki, és idén akkora lett, hogy azt kérdezgették a sorukat kivárók a terembe lépve, hogy hát őrület, mért nem kap már ez egy nagyobb helyet? Igen, mióta ezt a programot nemcsak a rokonaink látogatják, hanem Eger város lakossága vagyis, nem kifejezetten ők, hanem annyian, ahányan Egerben laknak, eljönnek ide, több észrevétel is születik, mint korábban. Kaptunk idén "gyönyörű, de túl sötét, jó, de világos, meleg van, hideg van, kicsi, nagy, nem elég kicsi, alacsonyan vannak, túl magasak, nincs állandóan nyitva, reggel is kéne, este nem kéne, csak éjjel, de délben nem lehetne esetleg" véleményeket. Legtöbben azonban imádták ezt a várost, úgy, ahogy van, óriásinak, színesnek látták, az épületeit tündöklőnek. Aztán bejött három angol nő a londoni Tate Modern Galériából és azt mondták, hogy ez nem olyan, mint egy mézeskalács város, hanem olyan, mintha a Tate Modern Galériában lennének. Azt mondták, „ahogyan organikusan áll minden szegletében a térnek ez a szobor, egymásba érintve a kisebb dimenziókat, körülöleli az embert”, ez tetszett nekik. Kérdezték, hogy hogyan keletkezett ez a szobor, mondta nekik Barbi, hogy őszintén sokat gondolkodtunk ezen. És, hogy még nem fejeztük be a gondolkodást, az igazat megvallva olyan állapotban van ez a kérdés, mint a steinbecki timshel, hogy most még többen, még közelebbről, érzékenyebben szeretnénk látni, mert eddig a magyarázataink mind zagyvaságnak bizonyultak. Így egyelőre csak a jelenséget tudjuk közvetíteni és az az, hogy a legkülönfélébb emberek döntenek minden ellenszolgáltatás reménye nélkül arról, hogy órákat, heteket, hónapokat töltenek egy-egy szobor elkészítésével az erre legkevésbé időt engedő hónapban, aztán amint megépül, idehozzák, és nekünk ajándékozzák házaikat. Vagyis a nagy szobrot már nemcsak mézeskalácsból építjük, hanem az egyes darabokat körülfogó határ nélküli vágyakból, indulatokból, képzeletből, és nekünk igyekeznünk kell ezeket úgy összeérinteni, hogy ne kioltsák egymást, hanem éppen ellenkezőleg, fölerősödjenek annyira, hogy aztán a nagy egész idevonzza Eger (ismétlem, nem tényszerűn Eger) teljes lakosságát. A szobor szabad látogathatósága is valahogyan ennek a művészetnek a része, mi legalábbis úgy érezzük –, mondta Barbi a londoniaknak, de ebbe mélyebben nem ment bele.
Idén volt először, hogy amikor a város elkészült, nem akartam a közelébe engedni senkit. Mármint, a hatvanezer embert, aki végül a közelébe ment, azt szívesen kitiltottam volna a teremből. Amikor a szobrot késznek nyilvánítottuk, jól megnéztem, tudtam, hogy ebben az állapotában soha többé nem látom viszont, nagyon szépnek láttam, és biztos voltam abban, hogy a tömeg meg fogja viselni, s amikor megtörtént, valóban lesodortak két házat rögtön másnap reggel, úgy éreztem, mintha Ming vázák törnének. Ezzel fogunk csinálni valamit jövőre, és a másik, amin változtatni szeretnék az, hogy valahogyan érezhetőbben ki szeretném fejezni a hálámat az építők iránt. Minden darab, amit elhoznak gyönyörű, és megváltozik tőle a világ. De addig is, ezúton köszönök mindent. Sajnos nem tudtuk az összes épületet lefotózni, egyszerűen lehetetlen ennyi darabot egyszerre, de filmeken és fényképeken megörökítettük a várost, s ha a kimaradtakról kapunk képeket, vagy valamelyik itt láthatóról jobb fotó keletkezett, azt szívesen vesszük, és hozzátesszük az albumhoz, amelyet a város Facebook oldalán láthatunk. Szeretném még elmondani, hogy a kiállítás előkészítéséhez szükséges tizenöt ember munkáját a kiállítás producerei: Keresztesi Barbi és Fischer Tamás végezték. A fogadásokon a résztvevőket Tóth Nikoletta látta vendégül és fotózta le, kedves volt és odaadó, ráadásul az ő képeit láthatjuk ebben a cikkben is. Szembratovics Szellinek gyakorlatilag minden fronton, mindent köszönünk, Solti Elődnek azt köszönjük, hogy egyedülállóan a várost népszerűsítők történetében ő a telekfoglalásnak adott jelentős médiafelületet az Amerikai Iparkamaránál, erre volt a legnagyobb szükségünk. Madarász Zsoltnak a fényképekért, Kovács Ákosnak a szoborötletekért, és a különböző vágási, fúrási, kifestési munkákért, Duszka Áginak a fotókért és a moházásért, amivel az életben nem végeztem volna egyedül mondunk köszönetet, Haláchy Nórának meg azért, mert éjszakánként megprogramozott két akkora robotot, amelyeknek a csúcsai kiérnek az űrbe. Nagyon hálás vagyok mindenért. Már csak háromszázat kell aludni a következő Mézeskalácsvárosig, amelyen remélem, újra találkozunk.
Üdvözlettel
Keresztesi Judit
A 8. Mézeskalácsváros szervezői >>>
Bagoly az Életfán (2017) részlet - Alkotó: Pozsonyi Ágnes Erika /Fotó: Tóth Nikoletta (2018) ©/
Pénteken, éjjel 11 óráig még látogatható a Boldogságnak szekvenciáiról című kiállítás a Bálnában
A boldogságkeresés egyetemes vágy, minden kultúra és kor művészete megkísérli megjeleníteni ezt az érzelemmonstrumot, melyet boldogságnak hívunk. Vannak, akik az elrendezett túlvilági boldogságban hisznek. Vannak, akik az érzelem földi létezésében. Ez a kiállítás az igen bizonytalan és komplex evilági boldogságra irányítja figyelmét. A kanonizált boldogságfogalom egy bonyolult és szüntelenül változó állapot, amelyet nem lehet a siker esélyével analitikusan olyan állandó darabokra szedni, amelyek tetszőleges helyen és időben találkozó együttese kényszerítő erővel vezetne a boldogság átélhető változatához. Keresztesi Judit boldogság-installációi ennek a megállapításnak némileg ellentmondva beazonosítanak néhányat a boldogság komplikált érzelemhalmazának elemei közül. A galériában létrehozott tér ezeknek az érzelmeknek az átélhetőségét oldja meg.
Keresztesi Judit kilenc levelet állított ki, ritka érzelmek gyűjteményét. Az érzelmek a szavakon keresztül áramlanak az olvasóhoz, vagyis olvasni kell ebben a galériában ahhoz, hogy az installáció értelmet nyerjen. Megérheti a befektetés, mert a művészeti lapok, ajánlók azok között a budapesti kiállítások között említik a Boldogságnak Szekvenciáit, melyeket ezen az őszön látni kell.
Még péntekig lehet látni a budapesti Bálnában a kiállítást, az utcaszinten a 306-os Teremgalériában. A kortárs tárlat, jövő tavasszal Berlinben lesz újra látható.
Nyitva tartás: 2017. november 10-ig, mindennap este 7 órától éjszaka 11 óráig. 1093 Budapest, Fővám tér 11-12, Bálna utcaszint.
Bővebben a kiállításról http://www.balnabudapest.hu/cikk/a-boldogsagnak-szekvenciairol-cimu-kiallitasrol
Boldog új év!
Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
A Hetedik Mézeskalácsváros látképe. Fotó: Madarász Zsolt
A Mézeskalácsváros összefoglalója egy újévi köszöntő lett, karácsonyi jókívánságnak terveztük korábban, aztán elözönlötték a termet a látogatók, próbálom így elterelni a szót mindenről, ami később következett be, mint vártuk. Ez a kiállítás gyönyörű. A tavalyi mézeskalácsváros is nagyon szép volt, de ez most nagy lett és szép együttesen. Először is, november óta százötven család, komoly férfiak és nők, és még sokkalta komolyabb gyerekek jelentős építkezésekbe fogtak, és ezt nem tudom, miért csinálták igazán, mert nem mondtunk szinte semmit nekik, se azt, hogy Jackie Onassis is itt épít, vagy, hogy ez a legfontosabb művészeti esemény Wagner Bayreuthi Játékai óta, tehát nem adtunk okot, sem nem kínáltunk a munkáért semmit cserébe, de ettől még darabonként körülbelül hetvenkét munkaórát fektettek ebbe az elhatározásba. Tésztát gyúrtak és terveztek, aztán vitatkoztak, álltak a panelek fölött, és írtak, mértek, feltaláltak, és még soha ennyit nem dolgoztak semmivel, aztán egyszerűen odaadták ezeket a kis szobrokat vadidegeneknek, nekünk. Könnyen meg is ehettük volna tejbe mártogatva mindegyiket komótosan a hátuk mögött. De nem így történt. Idén egyébként végre előkerültek a művészetkritikusok is, és mondták, hogy nem lehet tudni, mitől ölelkeznek össze itt az emberek, csak az látszik, hogy előbb vagy utóbb meg kell ölelniük egymást a városban, és azt persze lehet látni, hogy észbontóan szép a város, de hogy mi ebben a művészet. És ez a művészetben mindig kérdés, hogy az esztétikum nem elegendő, van-e gondolat is, mely a művészen belül él, és aztán valahogyan kapcsolatot teremt a külvilággal, így összeköt bennünket, és mondtam akkor, hogy az emberháló parafrázisa ez a város. Hogy természetesen, vagyis nem normálisan, tehát tudományos fantasztikumként említve egy ember úgy kapcsolódik egy másikhoz, ha mindenestől odaadja önmagát, és erre viszonzásképpen az a valaki mindenestől átadja magát neki. Az önzetlenséggel viszonzott önzetlenséget megérezve a hálózat erőtere megnő, kitágul csaknem a végtelenig, benne az egyéni teljesítmények is másként számolódnak: egy plusz egy sokkal több lesz, mint kettő, és ezt az igazi életben még nem szabad kipróbálni, de ebben a játékban lehet sebezhetőnek mutatkozni, nem eshet bántódása senkinek. És akkor mondta ez a berlini, hogy barátom, ez szerintem művészet.
Úgy alakult, hogy idén nagyon sokan eljöttek hozzánk, motoros hidakat és szépen ívelő boltíveket és kupolákat, gyönyörű színeket, a felhők fölötti kézben pihenő teremtményeket és szépséges egereket meg kandelábereket adományoztak a városnak, és én különösen a gondolatokért vagyok hálás, amelyeket ilyen finoman fogalmaztak bele ezekbe a házakba a tulajdonosaik. Akik szeretnék látni, mi történt, január végéig ott van a Bálnában a város, idén is újévi kiállítássá változott. Imádom. Legyen nagyon boldog új éve mindenkinek! Az alábbi képriportot Barbi készítette a városról, idén is a házak apró, rejtett részleteit emelte ki. éve mindenkinek.
A Bálnában nyíló, A boldogságnak szekvenciáiról című kiállításról
Írta: Keresztesi Barbara, 2017. július 3.
A Boldogságnak szekvenciáiról egy installáció, amelyet a Bálnában, a 306-os Teremgalériában, a Múzeumok Éjszakáján próbáltunk ki először. A négy óra alatt nyolcszázan látogattak el hozzánk, hogy megnézzék a boldogságfogalom-installációt, egy összeválogatott apokrifokból álló sorozatot, mely ismeretlen emberek leveleiből áll. A munka Keresztesi Judit elmondása szerint, Ian Wilson dialógusai, Marina Abramovic jelenlétművészete, a mail art hatásai illetve az albán Haveit kollektíva intimitásművészete nyomán született.
Hogyan foglalnád össze ezt a szobrot?
K. J.: Úgy talán, hogy a nézőkkel nem látjuk egymást, a szavakon keresztül érintkezünk, az én sebezhetőségemre ők sebezhetőséget adnak.
Hogyan érdemes ezt elképzelni? Miben nyilvánult meg az ő sebezhetőségük?
K.J.: A kiállított leveleken keresztül elmondom, mit érzek, pontosabban fogalmazva, megkerestem azokat a leveleket, amelyek szerintem megmutatják azt az érzelemmonstrumot, amelyet én boldogságként tudok elképzelni. Ezek a levelek közvetve kiadnak engem, velük szavak nélkül is lehet tudni rólam mindent. Nem titkoltam el semmit, vagy ha el is titkoltam, azt nem készakarva, aztán betettem egy asztalt a térbe. Azt mondtam rá, hogy ez egy interaktív asztal, és teljesíti a kívánságokat, de csak az önerősöket, vagyis, lehet tőle kérni bármit, de nem gyógyít meg, és senki ellenében nem lehet használni és senki nem lesz tőle szerelmes senkibe, ilyen értelemben egyébként rokona az Ali Baba és a negyven rablóból ismert Dzsinnek. De annyiban különbözik tőle, amennyiben nem tesz csodát. Képzeletben olyan helyzeteket alakít ki, amelyekben teljesítmények elérése lehetséges, melyekhez már késő, vagy amelyeket elszalasztott valaki, vagy amelyek esélytelenek, bármire szabad gondolni mellette, nem ítél el és lojális. Ebben valahogyan megbíztak a látogatók, és önállóan megtöltöttek egy falat az írásaikkal. Annak a falnak lett egy tartalma, amelyet érdemes élőben látni.
Mikor lehet meglátogatni az installációt?
K.J.: A Múzeumok Éjszakáján egy estén át kipróbáltuk. Hamarosan elkészül még két szobor, és azokkal együtt 2017. szeptember 12-től október 21-ig lehet látogatni majd, ugyancsak a Bálnában, a 306-os Teremgalériában.
A Múzeumok éjszakáján készült képek:
Az interaktív asztal és az egyik levél
Csirkemájhab, homár és Banoffee pite
Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2016. május 21.
Kettőt kértek, hogy egy jó csirkemájhab az fontos lenne, mert, ahogy mondja Shawn McClain, ha egy májrecept rossz, az bazira rossz, az ő receptje könnyű, sima, mint a bársony és almás. Savanyított hagymával és zsályával adja föl a pástétomot, apró falat, olívaolajjal meglocsolt pirítós kenyereken. A menüben a pâtéhoz homárt és egy karamellpitét adtam intuitíve, és nemcsak azért, mert ez egy gyors uzsonnamenü, a homár körülbelül harminc perc alatt készül el, a pitét meg sütni sem kell, hanem azért, mert a homár fűszervajához misot kevertem, s a paszta enyhén diós íze az édes rákhússal keveredve szépen vezet át a pâté almás aromájából a banoffee egyszerű karamell-banán befejezéséhez. A másik, amit kértek, hogy legyen szerelem ma, mert az már régen volt, de erős igény meg volna rá pedig.
Guillaume Bernard kopottas öltönye kifelé volt fordítva, a hátára dobta, és olyan ingerülten járt-kelt a szálloda halljában, mint egy kotlóstyúk, káromkodott és fizetett a személyzetnek, hogy hagyják békén. Létezése szárított petrezselyemnek volt mondható szerinte, amely párologni már nem képes és piaci hasznosítása pedig lehetetlen, vagyis nem is kérdés hogy egyben és darabjait tekintve értéktelen. Guillaume nem volt éppen jól tehát, látogatása a szállodában feltűnést keltett, bár nem foglalták szavakba meglepetésüket, mégis kiábrándítónak találták jelenlétét, ezt úgy mutatták ki, hogy lementek a pincébe, és üvegből vedelték a bort, Guillaume-ot nem hívták magukkal. Ő a kis szálloda portása mellé lépett, aki a kertben tollászkodott és a szomszéd utca pálmafáinak árnyékát nézegette. Guillaume hirtelen meleget érzett, fölfelé húzódó fájdalmat a mellkasában, a portásnak szőlőmag ragadt a fogába, azt piszkálgatta. Mindketten hallgattak, a láthatatlanság határán. Komplikálta a helyzetet, hogy Guillaume Bernardnak a beszéd volt a mindene, érzékeny, szép szíve megrezdült minden szóra. Finoman ívelő, határtalan mondatokat használt, olyan ritka kifejezésekkel, mint a kikeleti táborfogócska vagy a ripityára tört banditafejes, meg, hogy térlátása a tábornoknak meg, hogy csődtámogatási divízió… A halála napjáig nem gondolta volna, hogy újra találkozni fog ezzel a nővel, Julie-val, ma délután, amikor mindenki csak belelapátolta magába a levest meg a húst, és megnézte a Kiskacsák randevúja című szélesvásznú, fekete-fehér mozit, amelyben Orson Welles egyszerűen nem szerepelt, nem is írta vagy rendezte, meg általában véve kikészült volna tőle, odament volna, és megrángatja a filmest, és mond neki valami olyasmit, hogy fiam, ha még egyszer meglátom a közelben, bizonyisten kiverem két fogát. Ezzel voltak elfoglalva a helybéliek, ő meg kiballagott a főtérre, és megnézte az ágyút, ez az a fajta városka volt, amelyikben ha a főtéren kiállított ágyút látta az ember, más programja bizonyos ideig nemigen akadt.
Puhán és szótlanul ült Julie Mart a padon, a folyóhoz közel. Hintázott, előre-hátra himbálta lábait, az otthoni faliórán jártak a gondolatai. A lebontott csobogóból vékony sugárban folyt a víz a kőre, mintha valaki sírdogált volna, a kút picsogott és szivárgott megállás nélkül, és Julie tétlenül nézelődött, látta az embereket kiszédelegni a vonatállomásról, biggyesztették a szájukat és lamantinokról meg szögesdrótokról beszéltek. A pipája kihűlt az egyiknek, megpróbálta újjáéleszteni. Volt egy biciklista is, aki hajhullámait egy kis micisapka alá tűrte be, nadrágszárát meg ruhacsipesszel fogta össze, szürke, vacak nadrágot viselt, és vacak állapotú úttesten le-föl huppanva robogott el előtte olyan félénken és idétlenül mosolyogva, amiről nem lehetett megállapítani, hogy most okos mosoly, vagy a fiú csak meghűlt valahol. Komolyra fordítva a szót Guillaume háromdimenziós tere pont ott találkozott Julie égszínkék szemével, ahol meg volt írva előre, és a kéz, melyet Julie finomvonalúnak és gyönyörűnek látott, könnyeden legyintett. Guillaume Bernard egyetlen egyet szeretett ebben a kisvárosban, és az Julie Mart beszéde volt, amelyet előző éjjel a városházán hallott, és azt kérdezte rögtön, mindenféle bemutatkozás nélkül, hogy miért őt kérték föl, és Julie Mart az igazat mondta, mint minden alkalommal, amikor kérdezték valamiről, hogy fogalma sincs. De nagyon is körültekintően írta a szöveget, azt állította. Előtte megivott egy csomó Jagermeistert, aztán fölhívta az apját, hogy írja meg helyette a beszédet, amikor az apja nemet mondott, megpróbált lefizetni egy csoport elsőéves egyetemistát a hentes kuponjaival, amelyeket előző nap, különböző postaládájából halászott ki. Nemet mondtak. Végül, amikor lehetett már látni, hogy egyedül maradt, odaült a számítógépéhez, és előre megírt beszédeket kezdett keresni valami normális, internetes áruházban, de az oldal nem fogadta el a kártyáját, és így kénytelen volt ő megírni az egészet.
További cikkek...
1 / 30 oldal