Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná
2016. január 21.

         A végtelenségnek, melyre még visszatérünk, megvolt az a hátulütője, hogy összemosódtak a napok, egy szerda, csak példaképp mondom, az gondolkodás nélkül lett csütörtök, nyilván érthető, hogy ezzel a megszorítással így minden, amit el akarok mesélni azon a napon történt, amelyiken akart. Tehát ezen a különös napon az Isten azt mondta, hogy: jól van, neki erre tényleg nincs ideje. A bal felől srégen mögötte várakozó angyal erre hangosan felnevetett. Az Isten kíváncsian nézett hátra, arca, ez a fiatal férfiarc, amelyet egyébként mindenki idősnek ábrázolt, és ezen ő, az arc tulajdonosa sokszor elcsodálkozott, rózsaszínre változott, az angyal keresetlenül elmosolyodott és ő maga is elpirult, de egyáltalán nem félénkségből. Legyenek szívesek, szedjék össze magukat, mondta aztán a szeráfok főnökének az Isten, erre nem szólt senki semmit, az Úr fáradtan sóhajtott, eszébe jutott egy luxemburgi férfi, aki a maga vad, csöndes, kávéházi módján megkérdezte az Úrtól nem olyan régen, hogy a humora, az meg hova lett, és erre neki rögtön a nő jutott eszébe. Az Úristen a történeteket szerette. A nő egy történetet írt. Egyébként mindig egy történetet írt, úgyhogy pusztán ennek a képnek láttán nem lehetett őt időben jól elhelyezni, de annyi bizonyos, hogy most, mint egyébiránt általában, úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a zöld szempár őt figyeli. Emez nem zavartatta magát, mintha csak tűnődés közben, véletlenül rajtafelejtette volna a tekintetét a nőn, puha arca volt, szép, egyenes orra, a halántéka fölött kétoldalt felfésült, gesztenyebarna sűrű hajából kivilágított néhány szőke tincs, rövidre nyírt szakállából ugyanúgy. Az Úristen evés és beszéd közben is egyre csak a nőt nézte, olykor kissé az oldalsó ajtó felé fordult, de a szemét sohasem vette le róla. A nő egy mondattal vacakolt, „… habos levesbetéteken merengve hazafelé ballagott, és pont ott, a szőlőlugasokkal szegélyezett félúton álldogált ez a férfi, nézte a telefonját, nagyon sok mindent megnézett már, de még mindig nem mindent, finom ujjai a telefon tükrén siklottak ide-oda, leheletvékony szálakkal kötöttek össze a félhomályban mindent mindennel, szinte észrevétlenül…” – Igen? – nézett föl egyszer csak a nő. Alig volt ez kérdés. Inkább állítás. Hangsúlyos állítás. Igen.
– Ez ő?
– Ez ő.
         Hogy mondjon már el ennek a férfinek mindent részletesen, mondta az Isten. Hogy nincs az az isten, ha érti az Isten, hogy mire gondol, mondta a nő. S közben tömte magába a chilis, fokhagymás rákokat, friss kenyérrel, egyiket a másik után, most belenyúlt az apró edénybe, s hogy nem tapintott ki már semmit, legyintett. És már bőven benne jártak a délutánban, amikor kitért a konyha irányába és óvatosan a tűzhely fölé hajolt, hogy beleegyen a maradékba, a zöldségek sorának szalonnával ízesített keverékébe, melybe kis mélyedéseket simítottak korábban, s ezekben most frissen tükörtojás remegett. A szafttal a blúzát ledisznózta, és beletörülte a szoknyájába a kezét, majd kikanalazott a desszertből is egy darabot, a mandulás morzsával meghintett, alig átmelegített gyömbéres körtékből, és teli szájjal mondta, hogy sérti az önérzetét, hogy ahogy most eszik, azt róla egyébként korábban feltételezték, de maradjon ez titokban, azt szeretné kérni.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2016. január 1.

Budapest mézeskalácsszobra december 20-án délelőtt nyitott ki és január végéig várja a látogatókat. 

        A fejemhez kaptam... aztán mentem a főutcán, neveletlenségemben bebámultam a házak ablakán, láttam von Hoffmann kéményseprő urat, éppen langyos tejet ivott lefekvés előtt, de nem ismert meg. Kimentem a hídhoz, megnéztem a lányt, aki biciklijét a hídfőnek támasztotta, majd fölült egy oroszlán mellé, úgy számlálta a szembejövő járókelőket, de ő sem vett észre. A kávéház előtt asztalok sorakoztak. Más elfoglaltsága miatt csak délután tudott sort keríteni a csirke a fazék tejeskávéra meg a kiskosár zsömlére, ami minden délben várt rá, mire visszajött a falusi munkájából, és most kilépett a csirke a kávéház teraszára és rám nézett, meghajoltam és elmosolyodtam, de a csirke csak egy pillanatig habozott, aztán határozottan megrázta a fejét, leült az egyik asztalhoz és a menübe mélyedt. Mindenki úgy nézett rám, mintha először járnék itt.
       A másik irányban, nem olyan messze tőlem egy óriási fenyő alatt a hóemberegylet fehér ruhás tagjai álltak földig érő szoknyákban. Az egylet elnöknője kalauzolt ott alighanem valaki fontosat, talán festő lehetett az illető, frakkot, nagy, színes kalapot és zöld sálat viselt, mint Picasso, csak ennek sárga csőre is nőtt mindehhez. Az elnökasszony mutogatott, a pingvin orra előtt húzta ujjával a körvonalakat, szépen, érzékletesen írta le a városon keresztül-kasul futó tojáshab-girlandokat, ám tévedne, aki azt hinné, hogy az egylet elnöknője egyedül a tárlatvezetésre figyelt, dehogyis! Gondolatai félig a közelben álló zöld mintákkal feldíszített, apró színházépület körül keringtek, három éve szerelmes volt a színház igazgatójába, Gotier úrba, tulajdonképpen rögtön beleszeretett, ahogy az életregényét megismerte. De beszélt tovább halkan az elnökasszony, és a szavai mindig másmilyen képek villantottak fel a szemem előtt, mint valamiféle fényreklámok: a tavon a hattyút, amely olyan szép volt, mint egy vízitündér, és a hobbit lak is, meg Jurassic park is megjelent nekem, hogy feljegyzések vannak arról – így a városszépítők elnöke – hogy ezt a két helyszínt a Szentlélek például személyesen látogatta meg. Rámutatott azután a domborműnek is beillő kerítés mögötti állatkertre, ahol még nagyon régen Lendl zoológus a vízilovait fürdette, melyek jelenleg is egy kis tóban tapicskolnak, és egymás hátára köpködik a vizet a szájukkal, mintha egy vödörből érkezne a vízesés, pontosan úgy, ahogy a filmeken látni.
        Úgy érdemes elképzelni, hogy a terepasztal, amelyen mindezek a történetek láthatók, kezdetben üres és ez nyilván a világon lévő minden terepasztalra, sőt akármilyen más asztalra is igaz, de ez itt csak úgy telik meg például, ha sokan hoznak rá épületeket. És ha egy lélek sem hoz semmit, akkor az asztal üres marad. És akkor nem volna mit mesélnem. De az történt idén, hogy mindenféle színben, alakban és méretben érkeztek épületek, szépen stilizáltak, tele díszes kacskaringókkal és domborodó erővonalakkal, mint a lugast körülnövő rózsabokor, úgy futották be a finom mintahálók a házfalakat, hogy amikor közelükbe ment az ember, levette a lábáról ez az érzékeny szépség. Az építők elhelyezték a házukat, ahová csak akarták, ezt a sorsszerűséget szeretem a legjobban ebben a játékban, hogy nem lehet hozzányúlni a letett épületekhez később, mert a tulajdonos önállóan érzi meg a helyet, ahová a legmegfelelőbb lenne az ő háza, és abba a művészetbe nem szabad beleavatkozni. S ha megy minden a maga útján, akkor olyan telekszomszédságok alakulnak ki véletlenszerűen, mint amilyen például a Szentendre főtér – Óriáskerék viszony, vagy a másik oldalon a Csillagkapu – János-hegy – Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskola – tizenkét emeletes budapesti panel - Barcelona futballstadion - Star Wars dokkoló – Eiffel-torony – Lánchíd ökumenikus tengely, pont, mint az életben, majd meg tetszenek látni, ha eljönnek valamikor. A kiállításról föltettem ide néhány felvételt, és megkértem Barbit, hogy írjon hozzájuk kommentárokat, de nyilván nem tudunk mindent bemutatni, és a szobor január végéig nyitva van, általában délután, kivéve holnap és holnapután, akkor még délelőtt is, tizenegytől kettőig. Azt kívánom, hogy legyen nagyon boldog új éve mindenkinek!

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. december 16.

        Folyton nagyszájúskodott, hogy ráér mindenre, és általában rá is ért, csak ilyenkor nem, ilyenkor alig maradtak szabad percei. Őszig az események súlytalanul, tétován szóródtak szét, mint az esti köd, de ebben a maradék időben úgy érezte, mintha az év megkétszereződne, és az egész második része ebbe a másfél hónapba akarná beleegyensúlyozni magát. Az órájára nézett, majdnem befejezte kis körútját, már túl volt az előnyös zöldségvásárláson, és megállt a Fővám téren, ott lenyelt egy feketekávét, meg egy marlenkát, aztán beugrott a Birs Bisztróba, ott nyilván egy kapucsínót ivott meg, és lehetséges, hogy azon való örömében, hogy megspórolt egy százast az előnyös zöldségvásárláson, bement még a Goethe Intézetbe, hogy újságot olvasson, és közben azt hiszem, elfogyasztott egy tejeskávét. Otthon talált egy filmet, amelyben Ronald Reagan játszott valamilyen mellékszerepet, megnézte ezen kívül az új Terminátort is, és ekkor úgy érezte, felkészült maradéktalanul politikatörténetből, elment, és levizsgázott, azt nem állítom, hogy tudott mindent, de szórakoztatóan nem értett semmihez, és ezt valahogy itt mindig értékelték.
         Ezt a történetet legszívesebben rögtön az étellel kezdte volna, hogy a csirkék a deszkán feküdtek. A hentes fölbontotta őket, és emlékezetből tapogatta ki a belső részeiket, mint egy órásmester, el-elvágott valamit, kiszabadult a zúza a máj, meg a szív is. A darabokat egy tálba tette, puhán, nehogy valami bajuk történjen, és mint a színes gyöngyök hevertek egymáson a belsőségek, aztán szétbontotta a csirkéket a hentes, és előtűnt a halványpiros tüdő, a göröngyös zsírfelhőcskék meg mint a selymes bárányfelhők, úgy vonultak a színhúson, sárgák voltak, mint a szétcsöpögött méhviasz. És amikor kigurított mindent a deszkára, a hentes fiú fogta a kést, megköszörülte a fenőacélon, aztán földarabolta a csirkét, és becsomagolta neki.
      Otthon apró, sütőtökhabos desszerteket készített elő, éppen csak egy falat fért a kis üvegpoharakba, a rumos rétegeket tejszínhab és gyömbérkeksz választotta el egymástól, a kockákra vágott rétestésztát pedig kecskesajttal és fűszeres szilvalekvárral töltötte meg, majd fölcsavarta a négyzetek széleit, hogy azok aztán halványnarancssárgára süljenek: sok-sok mindenkit kellett megetetnie. Nyilván nem egyedül, mert azt nem lehet, hanem egy fontos nővel, aki feltűrte a ruhaujját, s a mozdulatai szépek voltak, és hintázó kése nyomán lassan salátává változtak a spárgák és a cukkínik is, a nő fokhagymadarabokat dugdosott a zöldségpálcikák közé, hogy a sütőben majd átjárja őket az illat. Közben arról érdeklődött, hogy akar-e emez a nő hallani ma valamilyen történetet, és ő mondta, hogy ne vegye zokon, de elsősorban ezért engedte ide be, s csak másodikként azért, mert elpusztulna itt egyedül ennyi munkától. Kérdezte a nő, hogy mi érdekelné, és felelte neki ez, hogy mondhat bármit, viszont ha nem szerelemről beszél, fogja rövidre, mert csak úgy tesz majd, mintha figyelne, a szerelem érdekli elsősorban. És a nő elmesélte, hogy aznap egy szépen szabott tengerészkék ruhát viselt, abban nagyon nagy sikere lett, de biztos, hogy nem a személyisége nyomán, mert annyira félt, hogy egy szót sem tudott kimondani. A ruha hosszú volt korábban, aztán a rádióban Bobby Darin a „Beyond The Sea”-t kezdte énekelni, és a nő hirtelen úgy érezte, hogy ez a dal lerövidíti a távolságot a külvilág és e között a szoba között, levette a szoknyát, az asztalra tette, s az ollóval egy kiskabátra való darabot vágott le belőle. Aztán eldolgozta a rojtokat, és lázasan húzta vissza a szoknyát, és látta, hogy tíz évet fiatalodott attól a távolságlerövidüléstől. Éppen csak annyi ideje maradt, hogy megigazítsa a harisnyáját, és meggyőződjön a felől, hogy most szép csak a lába igazán, hogy azok a kis árnyékok a térd alatti inak között, a Szentléleknek a finom ujjlenyomatai meglepetést és lelkesedést lesznek képesek kiváltani, vagy nagy felháborodást, azt még nem tudhatta előre. Akkor kiment a ház elé, és ahogy az az ember, aki autójával beállni készült az udvarra ránézett a nő térdére, elfelejtett kormányozni, és beleszaladt egy tujabokorba, ebben a nő jó előjelet látott.
         Aztán ugyanez a nő odatartotta a tenyerét, ez a másik pedig beleszórta a leforrázott fűszereket. Azért öntötte le őket forró vízzel, mert mint mondta, finomabban oszlanak el így az illatok. Majd fogta a húst, és a tenyerében lévő fűszerekkel bedörzsölte, és lehajolt, hogy magába szívja a friss, fűszeres hús szagát, és szép volt e percben, mint egy költő, majd halkan átismételte a sorozatot: bors só, fokhagyma, gyömbér, kakukkfű, és miután elsuttogta ezt az imádságot, intett, hogy mehet minden be a sütőbe.

Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat 
2015. november 22.

         Amikor még voltak grófok és Erdély, egy nő grófnő volt Erdélyben és egy grófozós rádióműsorban mesélte nem olyan régen, hogy Horta úr kimászott a villanybojlerből és nekiiramodott, olyan erősen igyekezett, hogy nem is rohanás volt az, amit csinált, hanem visszafogott zuhanás, ráomlott a sezlonra, fújtatott, mint egy gőzmozdony. Lábait kibontotta a cipőből, és odadugta a kályhához, hogy ne fázzanak annyira. Zelnikné hozzáfogott a szószhoz, kipréselte a citromok levét és zajongott, úgy ahogyan csak Zelnikné volt képes, pörgette a fakanalat a tálban, mintha csak ő is valami villannyal hajtott robotgép vagy szuperforraló lenne, az meg száguldott körbe-körbe míg a tojások engedelmesen majonézé keveredtek. Zelnikné csak ekkor nyugodott meg. - Készen vagyunk – szólt az asszony – finom mozdulatokkal összekészítette azokat a szendvicseit, amelyek csirkehús, friss saláta és házi majonéz egyszerű kombinációi. Az ágyon hempergő sejtette, hogy mi következik, aggodalmasan pillantott a kalapokra, amelyek az előszobafogason sokasodtak, kicsit másként, mint megszokott, de azért még mindig kalapnak kinézőn, vagyis kalaphoz méltón. Zelnikné értette a módját az uzsonnáztatásnak, nagy ezüsttálcákat vett elő, a szendvicseket ezekre sorakoztatta, aztán a rozmaringos fűszervajtól csillogó szelídgesztenyék következtek, melyeket szőlő és sajt társaságában adott föl csipkézett porcelántálakon. A legjobb az almás rétese volt, fahéjas cukorral töltött tésztába rendezte az átlátszóra szelt almáit, és azokat is ilyen cukorral hintette be, és dunsztba tette a kerek tortaformát, úgy sütötte nagyon hosszan. A rétescikkelyeket magas, karcsú üvegkínálókra rendezte, mintha valamiféle tündöklő almás baklavák volnának. – mondta a grófnő a rádióműsorban.
         A grófnő unokája egy Starbucks kávét tartott a kezében és arra gondolt, hogy lépcsőn jön föl lift helyett. Legszívesebben mozgólépcsőn jött volna, a fokozatosság híve volt a fitneszben, de a lakásomban érezte biztonságban magát, ahol volt étel, bor és hatszáz televíziós csatorna, és egyik sem akarta bántani, és ide csak átlagos lépcső vezetett. Egy hete kezdett el dolgozni. Nem ismert határokat, nem aludt és nem evett, nagyon olcsó munkaerő ilyenkor. Begyulladtak a hangszálai és krákogott, néha meg köhögött és nem tudta, mint ilyenkor soha nem tudta, hogy csak meghűlt vagy valami komolyabb, de aztán megállapították, hogy kimerült, ne beszéljen, attól kezdve persze nem bírta befogni a száját. Késett, mondta, és azzal mentegetőzött, hogy el kellett intéznie valamit, véletlenül beleesett a szökőkútba egy motorbiciklivel és lefogták, de aztán gyorsan elengedték, és mondtam, hogy ez a történet közelében nincs annak, amikor megvert valakit egy George Ezra koncerten. És ő kijavított, hogy nem koncert volt, hanem show, másodszor meg nem lehet lejönni egy ilyen helyre Michael Bublé pólóban ezt mindenki tudja, aki nem akarja, hogy bemossanak neki egyet. És én nem tudtam, hogy kerültünk megint bele ebbe a hülye Ezra/Bublé beszélgetésbe, de a grófnő unokája evett és ivott is és ebben egyáltalán nem maradt magára, és egy szép férfiról beszélt a legtöbbet, aki nagyon fontos, nagy, robosztus férfi, inkább karakterében monumentális, mint igazán és szerelmes belé a grófnő unokája, szerinte azon kevés férfiak egyike, akik szexik, ha muffinnal tömik magukat. Amikor meglátja, meg se tud szólalni, hozzálapul a falhoz és várnia kell, hogy újra lélegzethez jusson, a férfi ilyenkor úgy érzi, hogy ha megszólítaná, a nő összerogyna, a szerelme, az nyomja oda a falhoz és valahogy ettől boldognak érzi magát. Aztán elfogyott a bor, és azt mondta a grófnő unokája, hogy lehetséges, hogy nálam kellene töltenie az éjszakát. Kérleltem, hogy ne, ne tegye, hívjon föl egy másik barátját, de nem találta a telefonját és az egyetlen szám, amelyik eszébe jutott a kínai büféé volt, ahonnan rendelni szokott, ők meg nem fogják engedni, hogy náluk aludjon. Bár ez szemétség részükről, amikor legutóbb náluk járt, látta, hogy vannak a kamrában a földön matracok. És aztán a grófnő unokája ott aludt a konyhában a kanapén.

Írta: Keresztesi Judit – Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. november 10.

         Éreztem az utca sarkán, hogy elönti a nyugati szél a fasort, és végigsöpör a kátyúkon, megállapodik a nagy ruhaáruház kijáratánál, föltornyosítja a leveleket, és a férfi ott állt mellettem és azt mondta nekem, hogy nekiment valakinek a biciklijével, akinek eltört a lába. De nem a biciklikarambol közben tört el, hanem már előtte, és amikor ez az én barátom nekikoccant, a tündöklő, fehér gipszbe mártott boka kékes visszfénnyel ragyogott az utcai megvilágításban. Azt kérdeztem, hogy hogyan történhetett ez, ő pedig azt mesélte, hogy egy középkorú férfi akkora kalapban, mint egy szalmakazal igyekezett lefelé egy lépcsőn, és majdnem az utolsó pillanatban ugrott át a hajó korlátján, amikor az már éppen elszakadt volna a parttól. Az én barátom ekkor fölnézett, és elfintorította az orrát, aztán hátrahőkölt a meglepetéstől, mert egy hajósinas kiöntötte a vödörből a piszkos vizet, tisztát hozott, és nekilátott, hogy kisöpörje a fedélzetet. Az egyik kabinból ekkor kilépett egy nő, megérintette az inas karját, és mondott neki valamit, amit azonban a nagy zajban nem lehetett érteni, és a barátomat kíváncsiság öntötte el, hát ez meg micsoda, gondolta. A hajóskapitány a hajó fölső emeletén járt-kelt, langyos tejet ivott, és kis kókuszos mandulás kekszeket majszolt hozzá, és ahogy a barátom bámulta, a hajóskapitány megállt a bögrével kezében, nagy, finom ívekben feliratokat rajzolt egy lapra, aztán fölmutatta az előbbi nőnek, aki mellette állt most már, hogy rájöjjön a nő, hogy ha megfelelően viselkedne, a hajóskapitányt egykettőre kineveznék tengernagynak, vagy ilyesminek. A hajóskapitány aztán további langyos tejből merített inspirációt és újabb feliratokat mutatott föl a nőnek, akinek ezekre a szavakra elváltozott az arca, úgy villogott azon az arcon a harag, mint az igazgyöngy, és azt lehetett volna gondolni, hogy ütni fog, de nem, elővette a kis piperetükrét, és belenézett, hunyorgott is, a szemüvegét valahol a kabinjában hagyta. Aztán a barátom lendített egyet a biciklijén, és már csak annyi ideje maradt, hogy előrekapja a fejét és olvadozzon a látványtól, így ütötte el a törött lábú nőt. Nagyon restellte magát, és legszívesebben csak megölelte volna ezt a nőt engesztelésül, de aztán nagy meglepetésére a nő mentegetőzött, hogy minden az ő hibája, egyébként sem lett volna szabad lejönnie, ez még egy fekvőgipsz, mutatott a lábára, de valahol almatortát sütöttek, annak az illatát követve tévedt le a partra. A barátom pedig kénytelen volt annyival beérni, hogy meghívja uzsonnára ezt a nőt, és majdnem nem hitt a fülének, amikor amaz a meghívást elfogadta. A szemközti ház földszintjén hétköznapi salátát és csirkét ettek, a zöldségeket éppen hogy átmelegítették, koriandermagvakat szórtak a posírozó lébe és fehérbort öntöttek hozzá, ebben szelídítették meg a karfiolt és a többi zöldséget, hogy ne legyenek olyan katonásan, érdesen nyersek, és a salátát egy olyan szósszal öntötték le, amely mustár és kapribogyó igen egyszerű keveréke. A csirkét tárkonnyal sütötték össze, végül buborékokat, mini pavlovákat adtak fel, kókusszal és vaníliával ízesítetteket, és tetejükre gránátalmát halmoztak, hogy a friss, kissé savanyú íz megtörje a cukorhabot. És a barátom az uzsonna vége felé zavarában sapkákról és viharbiztos szobáról kezdett beszélni, és nagyokat nevetett, így ültek egymás mellett a törött lábú és a biciklista, és a barátom kétségbe esett, de úgy tett, mintha nem esett volna kétségbe; hogy ő teljességgel érthetően intelligens férfi, kenterbe ver itt bárkit, rokonszenves, nyílt egyéniség és így tovább. Persze, jobb volna, ha ezen fölül még egy édes pofa is volna… de nem akarna elkalandozni, mondta, szóval a nő hirtelen fölállt, aztán búcsú nélkül kibicegett az ajtón, és eltűnt a sötétben, és láttam, hogy a barátom már a cipőjét figyeli, láttam, hogy tanácstalan, és azt mondtam neki, hogy én nem értek ehhez az egészhez semmit. Csak annyit esetleg, hogy olyan, mint ha megtöltenék az ágyút az emberrel, aztán következne egy fülsiketítő dörrenés, és az ember hátsó rézsútos mély kartartásban szállna fölfelé, és a ballisztikus görbe csúcspontján kiegyenesedne, és mosolyt szórna, meg csókot dobálna és fejjel lefelé jövet az ember látná, hogy nem jó felé jön, de még mindig mosolyt szórna, és aztán hangtalanul összetörné magát a kerítés mögött a farakáson. S miután később összeforrtak az alkatrészei, már kétszer is meggondolja az ember, hogy mosolyt szórjon meg csókokat. De szerintem, ha nem rémül halálra egy kicsit az ember mind ahányszor beszélnie kell egy ilyesvalakivel, mint ez a nő volt, akkor meg egészen biztos, hogy nem az az illető számára az igazi. És ő mondta, hogy ez meg milyen egy nem európai fogalmazás, és én mondtam, hogy már hogyne lenne az én fogalmazásom európai.