Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. január 24.
Zelmát telefonon riasztotta, és még aznap este találkára hívta egy belvárosi kávéházba, amelyet ő választott ki. Fél tízre ért oda, és mivel Zelma még nem érkezett meg, kinn várt. Odalépett a nagy ablaküveghez, amely mögött, potyka az akváriumban, ült a férfi, telefonja fölé hajolt, a pincér éppen őt szolgálta ki, aztán egyedül hagyta. Szép, nyugodt arcának vonásai szabályosak és finomak voltak, fölemelte a csészét, iszonyú komolyan ivott és lassan, olybá tűnt, mintha nem is ivott volna, és minden korty után valahogy szebb lett ez az ember, ő pedig kint olyan közel hajolt a kirakathoz, hogy olykor le kellett törölnie a párát a szeme elől. Ekkor Zelma érintette meg a vállát: - Mit csináltál délután? - kérdezte. - Belegabalyodtam egy szóba. - felelte emez, de tekintetét nem vette le a férfiról. - Pontosabban mindenbe. - javította ki magát szórakozottan - Általánosságban véve gabalyodtam. - mondta. A kiszűrődő fény puhán szóródott szét arcukon, most már ketten figyelték, ahogyan bent két pincér nekilát egy asztal csinosításának… öt személyre terítettek. A pincérek szótlanul hordták ki a tányérok, villák és késféleségek minden fajtáját, egy nő csendes lelkesültséggel igazgatta a terítő közepén álló csokrot. Hirtelen megkönnyebbülve gondolt arra, hogy nem volna most itt ideje leskelődni, ha nem ír meg mindent időben. Az összes mondatot megadta, amit megadhatott, hosszan bíbelődött velük, a magyar mondatok megzabolázhatatlanok, se egy szerkezet, se egy tisztességes vonatkozó névmás, szavak összehordva... és mégis. Aztán hagyta, hagy pihenjenek. Meg, nem is szívesen küldött már el semmit pénteken, nem szerette a hétfői válaszokat; félt a hétfői válaszoktól, ha ajándékot hoztak is. Most egy pezsgőkoktélt tettek le az egyik vendég elé. A pezsgőbe gyümölcsjégkrémet kanalaztak, ismerte ezt az italt, csokoládéfelfújt járt hozzá, a két tétel együtt olyan gyönyörűen festett, hogy elállt a lélegzete. A sorbet-t fehér pezsgőből és vérnarancsból készítik általában, az íze a borhabéhoz hasonlított, ez itt, úgy nézte, inkább maracujából vagy barackból lehetett.
Halkrémes, bazsalikomos szendvics
Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. január 17.
Mikor beléptem a kávéház hosszú, keskeny helyiségébe, kissé meglepett a nyüzsgés, négy vagy öt asztalnál is ültek, de napfényhez szokott szemem mindössze homályos csoportokat látott és így nem néztem körül alaposabban, csak odaléptem és letelepedtem az asztalához. Nem köszöntem rá, úgy tettem, mintha minden figyelmemet lefoglalná a kesztyűm, ujjanként lazítottam meg, egy-egy apró húzással, aztán ugyanígy a jobb kezemen is, közben a látásom tisztulni kezdett. Észrevettem, hogy a szemközti asztalnál az ismerős festő és rajzoló egy társasággal ül, barátságosan sanyargatott egy vendéget posztmodern képzeletével, a mellettük lévő asztalnál zongoristák beszélgettek a tangóról. Távolabb a fal mellett pedig egy színész ült egy fiatal nő mellett, akivel gyakran összenevettek. Az asztalra könyököltem ekkor, rendelnék valamit, ez jutott eszembe, "Közben torta is (szün!) akad a konyhában tejszínes (szün!) Az étlapot, az étlapot, legyen szíves" - dudorásztam - nem tudok olyat, amit kért, szívem - emeltem váratlanul a tekintetem a férfire. Rá is mosolyogtam, nem, mintha ettől bármennyire enyhült volna a szép, vonallá szorított ajkak szigorúsága. - Múltkor megpróbáltam, és akkor is finoman, a sarok körkörös mozgásával a parkettba akartam passzírozni az egészet, bornírt lett, és nem azt mondom, hogy most nem próbáltam meg, mert azt nem lenne helyénvaló ilyen nyíltan a szemébe mondanom, inkább tételezzük föl, hogy nem óvatosan, mert már semmi óvatosság nincs bennem, hanem ellenszegülés nélkül, profán félénkséggel tök mást csináltam, mint amit kért. Elégedett? Egy bisztrómenüt szerettem volna összeállítani, ami után nem gondolkodik az ember még valamin, egy falaton, hogy csalódottságát leplezze, hanem boldog lesz és hazamegy és nem lóg ki a háta egész délután a hűtőszekrényből. Ilyesmit képzeltem el, és úgy láttam, pontosabban az jelent meg előttem, hogy az évnek ebben a szakában egy halmajonézes, friss, zöld szendvicshez jól illene egy magasra emelkedő, rezgő csokoládéfelfújt, és amikor kihúztam a felfújtat a sütőből gyönyörű volt és csakugyan magas, és a szendvics üdezöld alkatrészeit lepuhította, harmóniába rendezte a két-két marék bazsalikomlevélből, tárkonyból és metélőhagymából kevert halkrém, és én láttam, hogy ez így jól van.
Körtekrémes kis Napóleonok
Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. január 10.
Kitavaszodott, gondoltam. Rosszul mondom. „Mindjárt itt a tavasz”, ezt leírta valaki, valahol, és megtetszett. De, csak nézzek ki az ablakon, mondták, és ki is néztem, és láttam a tükörjeget, talán még a hajamat is megigazítottam benne, de nem érdekelt, én már készen voltam a téllel, és úgy tettek egy darabig, mintha együtt éreznének, de aztán csak a februárt engedték meg. Hogy az még a képzelet határán belül mozog, addig mehetek, az odáig terjedő szakaszon foglaljam el magam bármi szezonálissal nyugodtan. Kérem. Valentin, jó lesz?:
A nő a sarokban ült egy kisebb, kerek ebédlőasztal mellett, a napjáról számolt be szépen és érzékletesen, volt egy ritmusa a levélnek. Először egy egyszerű szót használt, ezt egy kérdés követte, melyre nem várt választ, aztán megint egy apró, megindító íve keletkezett a történetnek, a nő értett a drámához, ha valamihez értett, az bizony a dráma volt… Aztán kért valamit. Valami marhaságot kért, általában, hogy a másik néhány percig elbűvölten olvassa, s ekkor a meglepetéstől fölnevessen, ritkaságszámba ment, ha nevetett, a nő pedig szerette, ha nevet és ezért nem tartózkodott a túlzásoktól: - A mértékletesség nem jellemző a csodára. – vonta meg a vállát – Éppen ez a lényeg.
Már a desszert következett, egy kis Napóleont hoztak ki, éppen egy falatot, amelyben ostyavékony, ropogós választóvonalak különítették el a körtekrémet az alul tündöklő vaníliától. A zárótallérokra porcukrot égettek, így a falat üde volt és emlékezetes, nem igényelte a folytatást. - Csak egy eszpresszót, legyen szíves. - mondta a nő halkan.
Leveles tésztában sütött brie sajt
Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2015. január 4.
Ma egy szót álmodtam: wienergassen. Wienergassen-blues. Ach, wissen Sie – mindig szerettem volna így kezdeni egy levelet. Álmomban egy különös kalandom volt. Egy nagyon szép nővel széthúztuk az asztalt, leguggolt, kinyitotta az ebédlőszekrényt, és a napsütésben fürdő ebédlőben a kezembe adogatta a tányérokat, és büszkén mondta… csak nézze meg, kegyed, ez sévres-i porcelán, tizenkét személyes készlet! De én nem a tányérokra figyeltem, hanem arra, hogy milyen gyönyörű itt minden, ez járt az eszemben, és egyszer csak vagy a nő mozdulata gyorsult föl vagy az én kezem maradt le, mindenesetre eltévesztettem az ütemet; a soron következő tányér után kaptam, de az az égnek fordított tenyerem elé csúszott, hiába meredeztek utána az ujjaim, és lehullott a konyha kövére, ahol millió darabra tört. Én lenéztem és láttam, hogy az edény apró részletei lassan közeledtek felém, le kellett hunynom a szemem, hogy a törmelék, a visszacsapódó számolatlan porcelánszilánk nehogy kárt tegyen bennem, de egy sem ütött meg, szinte csak végigsimítottak az arcomon. Aztán lehajoltam és egyenként szedegettem föl a földről a cserepeket, amelyek finomak voltak és puhák, és ahogyan egymáshoz érintettem őket, a kezemben összeforrtak. A nő engem nézett, fölemelte mind a két kezét és nevetett és örült annak, hogy így lát engem, hogy rögtön eltalálta, mondta, hogy én ilyen vagyok, és összeszedtük a tányér darabkáit, lassan haladtunk, s egyszer csak a kezemben tartottam a tányért egészben, mindössze az anyag volt más, mint korábban, legalábbis így éreztem, ahogyan reszkető ujjaim először tapintottak ezen a rózsaszirom puhaságú szöveten. Aztán elővettem a töltőtollamat. Egy régi, kissé krákogó töltőtoll volt, a dereka celluxszal bebugyolálva, untalan szivárgásban, amitől szinte mindenem tintás lett, de nem bántam, majd azt írtam egy borítékra úgy tessékezve, mint ahogy Bécsben a Café Hawelkaban a pincérnők kérdezik az embertől... Was wollt Ihr haben? ... tegeződni majd csak később... még azt is odaírtam, de, hogy mikor, azt ebből az álomból már nem tudtuk meg.
Nem túlságosan tág asszociációban valami, leveles tésztából, az lett volna jó mára, és át is mentem Simon Tündéhez, és elvettem egy receptjét, újabban ezt csinálom. Egy leveles tésztába csomagolt brie sajtot sütöttem, ha valaki fél óra alatt szeretne egy gyönyörű uzsonnát, amely francia finom, akkor legyen szíves, csak vegyen egy kerek brie-t, egy bolti vajas tésztát, szárított áfonyát, diót és barna cukrot, és ebben a sorrendben, ahogyan mutatom, legyen szíves, egymásra helyezni a hozzávalókat, majd megsütni mindezt, és friss kenyérrel feladni.
A brownie és egy boldog új év
Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. december 31.
Van egy történetem, amelyet kéretlenül közbevetve, mintegy az új év tiszteletére most odaadok. Néhány mondat az egész, így szól: Reggel átvágtunk a műúton és egy ösvényen lépkedtünk tovább a keskeny árok irányában, a fák között látni lehetett az emeletes, hosszú házat, négy sor fa állt előtte, az ösvény ezekhez a fákhoz vezetett. Az év leghidegebb reggele volt, alig találkoztunk emberekkel, csak három, kutyát sétáltató, bebugyolált alak jött szembe és egy párt láttunk föl s le futkározni a közeli domboldalon. Beszélgetve haladtunk, a húgomon keresztülszűrődtek a gondolataim, amelyek így puhák lettek és különösek. Hogy, hány szokatlan esemény volt az évben, vetettem föl, hány lehetetlen (véletlen), megjegyezve, hogy véletlenek nincsenek, vagy alig, (hivatkozom itt a matematikai reményre, ha érdekel ez bárkit is). Négy. Ez a szám jött ki végül. Idén négy képtelenség történt, a szó legjobb értelmében véve, ennek megörültünk, hirtelen meg is öleltük egymást ott, az erdőben. Olvasni fogok jövő évben, mondtam, és magas szinten foglalkozom a pezsgővel. A pezsgő meg Hölderlin, ez a kettő lesz a szakterületem. Aztán fölhívtak ezek, akik most is itt néznek engem és pislognak, mint egy hétfejű sárkány, és isszák a pezsgőt, és nekik, pontosabban közülük az egyiknek mondtam a telefonban, hogy: nem. Csokoládés lesz, nem lesz más. Este hétre. De jöhetnek kilencre... nagyon jó, hogy jönnek,...talán így véget ér ez az év. És úgy tűnik, csakugyan, lassan véget ér. Egy csokoládés sütemény, más szóval egy brownie látható a képeken. A valóságban itt, egy fiatalember az utolsó szeletből leesett morzsákat szedegeti össze ujjbegyével és tömi a szájába, akkurátusan. Finom brownie, nem lisztes, gyors és szép. Vele szeretnék boldog új évet kívánni mindenkinek!
Homárok fűszervajban, paradicsomos vodkás spagettivel
Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
2014. december 27.
Barbi felelt a halért. Vagyis, ő elvállalta, hogy megveszi a pisztrángokat, de akkor már a dátumból adódott szinte kötelező erővel, de mindenesetre nagyon nyitottan, nagyon érthetően és demokratikusan, hogy nem maradt eladó pisztráng a városban. A nagy, kék-sárga áruházban, abban, amelyikben az a rendes halas pult is van volt az utolsó bizodalma, ott várakozott a sorban, mely események és homlokegyenest másról folyó beszélgetések közepette finoman haladt, nem mondom, hogy tetű lassan, akkurátusan inkább. Most a helyiség hátsó bejáratában megjelent egy fehérköpenyes fiatalember, kis ideig ott állt az ajtóban, így összpontosított. E pillanatban a férfi szép volt, mintha elfeledte volna, hogy az utolsó három napban szinte semmit nem aludt és hogy emiatt járni se tud, így sétált végig idegen tekintettel a jeges tálcák és konténerek között, mintha ő is csak vásárló volna, aztán az idegen tekintetet újra a sajátjával cserélte föl, összedörzsölte a kezét, majd azt mondta hangosan: - Hát, nem sok mindenünk maradt. Lassan a húgom következett, intett ennek az embernek és megkérdezte, hogy vajon pisztráng, az lesz-e még, a férfi erre a fejét rázta: - Tulajdonképpen csak ponty van, kisasszony. És homár. - mutatott erre a három darabra. Így kért Barbi ettől az embertől homárokat karácsonyra, én pedig megsütöttem őket, hogy végre nyugodtan befejeződhessen az a nap.
Nem tudom, mennyi kreditem lehet itt, de szeretném, ha elhinné az olvasó, hogy ez a fokhagymás homár recept a hozzá feladott tésztával minden szóba jöhető érzéknek örömet szerez; a fekete vagy türkizkék tányérokra halmozott, vörös páncélba töltött, fokhagymás, zöldvajas, hófehér homárhús látványa majdnem elviselhetetlenül szép. Erről a chilis, enyhén édes ízről együtt a spagettiével, amelyet paradicsomos, hagymás, vodkával fölforralt szószban forgattam meg és tetejére sajt helyett petrezselymes morzsát szórtam, egyszerűen csak az jutott eszembe, hogy ez már túl sok, nem szabadna ilyesmiben az embernek részesülnie, mert mi lesz, ha holnap is vágyik majd ugyanerre, s úgy találja esetleg, hogy nem tud élni tovább ilyen hatások nélkül, akkor aztán törheti a fejét, hogyan oldja ezt meg. A homár illata másnap is érződött a tűzhely körül, s bár még nem tudtam, mit fogok írni a recept elé, abban majdnem biztos voltam, hogy valami túlzót és kedveset, egyszerűen azért, mert akarom tudatni mindenkivel, hogy ez a rákvacsora az egyik legjobb dolog, ami egy emberrel megtörténhet.
Mézeskalács minivilág a Bálnában
Írta: Keresztesi Judit - Nagyvárosi nő megosztaná rovat
Fényképezte: Keresztesi Barbara
2014. december 21.
A mézeskalács Keleti pályaudvaron pingvinek várakoznak az Illangó Express indulására. A tervezők: Richárd és Renáta szerint, a kép meseszerűségét erősíti, hogy az Illangó Express pontos.
Valamelyik nap voltak bent a britek, nem mind, de akik ott voltak, mondták, hogy mindenhol van mézeskalácsváros, az nem ügy. A húgom azt felelte, hogy az lehet, de olyan, mint itt, nincs mindenhol, és végül, amikor a britek már hosszú ideje keringtek a teremben, az egyiknek el kellett ismernie, hogy az utóbbi évtizedben nem látta ilyen izgatottnak a feleségét, úgyhogy feszülten tessék figyelni, megpróbálom elmondani, hogy mi folyik Mézeskalácsvárosban. Mentem az utcán még hét évvel ezelőtt, és ami akkor eszembe jutott, amiatt történt, hogy százötvenen, mindenhonnan a világból házakat húztak föl mézeskalácsból, és a város megnőtt, ez az egyik idei nevezetessége. Mi leporoltuk a nagy kék freskót és ráépítettük Mézeskalácsvárost az Égboltra, erre a nyári videoszoborra, és amikor a posztmodern tegnap fejjel lefelé sétált a felhőkön a város fölött azt mondta, hogy tartott attól (a posztmodern szeret attól tartani), hogy ez egy giccs, de most úgy gondolja, hogy kortárs művészet, és mi elégedettek voltunk, és hümmögtünk, hogy még jó, hogy volt kéznél egy Mézeskalácsvárosunk és egy Égboltunk pont. Mézeskalácsváros harmadik, egyben legkellemesebb látványossága a közelség. Nehéz ennek a városnak a közelébe menni, távolról nagyon szép, és ilyenkor aggódik az ember, hogy mi lesz, ha közelről meg elromlik, ha nincs kidolgozva, monoton vagy, ami még előfordulhat, hogy az ember tekintete átsiklik a fontos részletek fölött. Nem akarom a felfedezés örömét elvenni, alább csak néhány közeli fotót mutatok meg, melyeken az a szépérzék, humor és nagyvonalúság tükröződik, amellyel az alkotók megtervezték ezeket az épületeket. Utána még mindig bőven marad látnivaló, ha valaki a helyszínre téved, például a mézeskalács Keleti pályaudvar egyik külső oldalsó ablakán betekintve, a szemközti falon a színes falfestményt tessék szíves megnézni feltétlen.