Nagycsillag

Guys after the game

Írta: Keresztesi Judit - Nagycsillag rovat - 2012. október 12.

         Majdnem napra pontosan öt évvel ez előtt, 2007 október 10-én, szerdán, délután, Rowan Atkinson 1981-es bostoni szereplését néztem meg egy dán feliratos DVD-n. Az egyik jelenetben Atkinson egy udvarias indiai étteremtulajdonost játszik, akihez kilenc, majdnem öntudatlanságig részeg angol futballszurkoló tér be vacsorára. Az angolok tuskók, az indiai kedves, mutatja az étlapot, ez kacsából van uram - mondja - pácolt comb, kókusz szósszal, nagyon finom. Nem, az étel nem kurv@ erős uram, ha engem kérdez, inkább egy jól fűszerezett fogásként írnám le. 

         Azért emlékszem ilyen jól, mert közéleti pályafutásom fél órával később, megkezdődött. Első – és utolsó – aláírásgyűjtésünket szerveztük, kelletlenül lementünk az elefántcsonttoronyból azon a napon az utcára, értem ezt szó szerinti és átvitt értelemben. Abban az időben nem voltam nagy rajongója a városnak, a környéknek meg pláne, csak a legfölső emeleti lakásunkat szerettem, amit a saját képünkre formáltunk. Az egyetlen, amit a külvilág meg köztünk tűrhetőnek, egyben említésre méltónak találtam a fürdőszoba sárga ablaküvege volt, ami azt az illúziót keltette, hogy ide mindig besüt a nap.

Aztán valami történt - pontosan tudom, hogy mi -, ami miatt idén, mialatt valamikor koratavasszal, az autópályán közeledtünk Budapest felé, és hallgattuk a „Nékem csak Budapest kell” kuplét, és vonyítottuk az „imádom forró szerelemmel strófát”, imádtuk tény szerint, forró szerelemmel, és elérzékenyültünk.

Írta: Keresztesi Judit - Nagycsillag rovat - 2012. október 4.

„Tálalva van.”
(Victor Hugo)

      A Tükörteremben állunk, XIV. Lajos mondja nekem, hogy úgy harapna valamit. Mondom, mi a hozzáállása felség egy paprikás krumplihoz? Feleli nekem, hogy ha még egyszer, bármi paprikán párolt fujtósat hozok - s eme intelem fokozottan vonatkozna a bundában rántott húsokra is – felköti magát. Hát vagy engem.
         A Kazinczy utca nem tett jót a gasztroirodalomnak. Helyesbítek: a gasztroirodalomnak a Kazinczyban óraadó Izabella utca nem tett jót. Az Izabella megbonyolította a dolgokat, amíg nem találkoztunk, addig trillázva szóltam fincsi, türcsi, usziban zsufi, ebbe az idillbe zavart be az ízspecifikus telítődés, a különböző színekben rejlő különböző tápanyagok iránti ösztönös vonzalom, a kefalikus szakasz, meg az endogén tápanyagok kíméletlensége.
         Nem eszünk jól, tudtam, tudtam, már akkor tudtam, amikor vasárnaponként a tradíció ellenében szokatlan, zamatos, édes illatú szószokat kezdtem feladni a sültek mellé. De hogy így kiderült a turpisság, a leküzdhetetlen szükséglet a sokszínű, változatos táplálkozás iránt, s hogy az étkezés alatt nem egészen, sőt homlokegyenest nem az értendő, amit ma a kultúra ért, eltanácstalanodtam. Ezért jár történet a recept mellé újabban, az író magánügyeit is tartalmazó nyilvános napló, mert mégsem egy jegyzékbe, egy fűtésközpont vizitnyilvántartásába akarok itt betekintést adni, beszédem van mindenkivel, meg kell tanulnunk enni.
         A francia konyha azért olyan különleges, mert megfőz mindent, ami a keze ügyébe kerül. Friss alapanyagokból dolgozik, ismétlés nélkül, akár egész éven át. Az ember megpróbálja megnyugtatni ilyenkor magát, hogy részükről sznobság a sauce piquante, sauce verte, sauce blanche, fricassé, sauce au pauvre homme, és zavarba kerül, mihelyt kiderül, hogy ezek éles lé, zöldlé, fehér lé, kaszáslé, kolduslé néven voltak napi rendszerességű vendégek a XVI. századi magyar asztalon.
         Úgyhogy volna egy kérdésem: hova lettek a szószaink? S ha már itt tartunk, hová tűntek azok az alapanyagok, amiket a szószok öleltek át korábban, hol vannak a nyúl, bárány, kecske, ikra, folyami rák, gyömbér, tök, kacsa, fahéj, zsálya, tárkony, sáfrány alkatrészek a hazai tradicionális receptekből? Nem azt mondom, hogy nincsenek meg, de hol vannak?
          Szétnéztem a konyhában, az enyémben, ami nem átlagos konyha, ezt már mondtam korábban. Azt láttam, amit mutatok alább, alapanyagok tengerét, minden napra van külön, nem is kellene megismételni ételt egy éven át. Régen nem is ismételtünk, és ez most nem annyira régen, hogy szájhagyományból tudható csak, hanem írásos emlékek őrizte régen. A csáktornyai Zrínyi-udvar XVII. Századi kéziratos szakácskönyve mondja ki, fehéren, feketén. Eszemben sincs lefőzni a négyszáz éves felhozatalt, mint egy Julie Powell, részben, mert egy korabeli recept nagyjából így néz ki:
"Bor-lév: Végy tikmonyt, amennyit akarsz, törd egy fazékba, borsot, sáfránt, gyömbért, szerecsendiót-virágot bele, a habarófával habard jól meg, a bort forraszd mézzel fel, ereszd fel a tikmonnyal, ha akarsz egy kis vajat beleereszteni, a te jó akaratod. Némelyek egy kevés lisztet is eresztenek bele a tikmonnyal, kinek szűkön vagyon tikmonya; a méz helyett nádméz jobb, akinek vagyon."  
          Olvasom ezt a csáktornyai szakácskönyvet, multikultúra a javából, az ízvilágot a feltartóztathatatlan művészet keverte ki, abban a konyhában nem aggódott senki a külső hatások miatt, elkapta, fazékba tömte őket, és olyan magyarra főzte, hogy attól bárki elégedett lehet. Sok fűszer, sok szín, sokféle alapanyagból gyártott ételek, a paprika – hagyma - paradicsom szentháromság komplementerei. Ezt a szálat venném én fel újra.
Főztem a héten ezt-azt, füstölt húst, kacsát, tököt, káposztát, lencsét, gyömbért, szilvát használtam. Három nap, három kismenü következik:    

>>> Pénteken:  Lencsefőzelék, gyömbérkeksz

>>> Hétfőn:  Tökleves, szilvatorta,

>>> Pénteken:  Kacsa, édes-erős paprikaszószban, sütőtökös sajttorta

„….. azt mondom, hogy én vagyok a legfontosabb élő magyar művész, csupán azért mondom, nehogy azt feltételezzék rólam, hogy ez olyan hülye, azt se tudja, mit ér.”
(Tót Endre)

Írta: Keresztesi Judit - Nagycsillag rovat - 2012. szeptember 14. 

         Nagyon sajnálom, hogy ennyire későn írok, de néhány napja érkeztem csak haza. Legszívesebben most azt mondanám, hogy nincs vesztegetni való időnk, az olvasó haladéktalanul utazzon el Debrecenbe, ott még vasárnapig nyitva áll a legjobb kiállítás, amit az utóbbi évtizedben láttam. Az olvasó nyugodjon csak meg, tudom, hogy mit beszélek. Tót Endre, ahogyan ő fogalmaz, Kassák Lajos óta a legfontosabb művész, az életművéből rendezett tárlat pedig az egyik legjelentősebb esemény Magyarországon a mohácsi vészt is ideszámolva – ezek is az ő szavai.

A kiállítás címe: Nagyon speciális örömök.
A helyszín: Debrecen, MODEM – ami csak első ránézésre hasonlít a LUMÚ épületére, mire az építész odaért, már értett valamit a terek, szociális interakciók természetéből. De az is lehet, hogy az új vezető egyénisége érződik ott, nem tudom biztosan.