Kultúra és identitás a József Attila-lakótelepen
„Az ember nem egy sziget, amely maga a teljesség,
hanem a kontinens egy darabja, rész az egészből.” (John Donne)
1989-ben diákmunkán voltam egy főiskola könyvtárának olvasótermében. Katalóguscédulákat bélyegeztem, először fegyelmezetten az elvárt sarkokat illettem pecséttel, később szirommintában nyomtattam dátumot mindenre, ami kezem ügyébe került. Éppen egy rózsaszín papírt dekoráltam nagy műgonddal, amikor megzavartak. Közismert tanár rontott be a terem előszobájának ajtaján, nehéz léptekkel közeledett a puha padlószőnyegen, ám mielőtt az asztalhoz ért volna ahol ültem sarkon fordult, és a kijárat felé vette útját. Úgy tűnt, ez az irány sem felel meg számára, mert a küszöb előtt hátraarcot vezényelt magának, és ismét a helyiség belsejébe indult, majd megint a bejárat felé lódult, kiszámíthatóan. Így, ilyen szilajul rótta köreit ez az ember, s közben indulatosan de csendesen, mégis csak egy olvasóteremben voltunk, három szót ismételgetett: peresztrojka, paradigmaváltás, pluralizmus. A kezdőbetűket inkább köpte, mint ejtette s amikor amolyan habil módra kitombolta magát, köszönés nélkül távozott. − Örülök, hogy segíthettem − mormoltam, és visszatértem a félbehagyott alkotáshoz.
Ez az emlék idéződött fel bennem néhány hónappal ezelőtt, amikor egyetemre menet a metrón minden figyelmeztetés nélkül szakadt ki belőlem két fogalom, melyek az elmúlt hónapokban nem hagytak nyugodni, úton útfélen gyötörtek, ezeket értelmeztem, forgattam, szedtem darabokra: - Kultúra! Identitás! Majd rövid szünet után még egyszer, jól hallhatóan: - Identitás... Kultúra... Kultúra... Identitás... Tettem két lépést a kocsi belseje felé, majd a másik irányban is a rend kedvéért, mogorván, mint a doktor annak idején a könyvtárban. Az utasok látták, hogy szú rág a lelkemen és nagyvonalúan hunytak szemet az incidens fölött.
22 / 22 oldal